Lélegzetemet visszafojtva figyeltem, ahogy Max körbejárja a szobámat. Már járt nálam egyszer, de az nem volt ugyanolyan, mint a mostani helyzet. Azt figyeltem, nem felejtettem-e el valamit, nincs-e kupleráj a szobában, összepakoltam-e a polcokon, rendbe szedtem-e a könyveimet. Minden jól nézett ki, én mégis attól féltem, hogy valamit rosszul csinálok.
Max ügyet se vetett idegességemre, nyugodtan leült az ágyamra, elmosolyodott és megpaskolta maga mellett a helyet, hogy foglaljam el. Engedelmeskedtem.

• Nem viselkedtek bénán a szüleim? – kérdeztem.
• Dehogy – vigyorgott Max. – Kedvesek.

Mély lélegzetet vettem, és éreztem, ahogy megkönnyebbültem. Felhúztam a lábaimat és Max felé fordultam, kezem a vállán pihent, az övé a térdemen.

• Örülök, hogy túl vagyunk ezen – motyogtam.

Max nem válaszolt, helyette hozzám hajolt és lágyan megcsókolt. Puha ajkai az enyémen pihentek, testem azonnal reagált. Szívem erősebben dobogott, kezeim legszívesebben körbejárták volna Max minden porcikáját, de nem mertem mozdulni. Féltem, hogy elveszítem az uralmat érzelmeim felett. Max azonban nem tétlenkedett, meleg tenyere a hátamat simogatta, végig a gerincem mentén, amitől kellemesen kirázott a hideg. Nem tudtam visszafogni magam, pedig annyira próbáltam. Egyik pillanatban még feszülten csókoltam szerelmem húsos ajkait, a következőben már az ölében ültem, fejét a kezeim közé fogtam és szenvedélyesen Max nyakát csókolgattam. Akkor és ott úgy éreztem, semmi komoly feladatom nincs a világon. Egy átlagos tinédzserlány voltam, túlfűtött érzelmekkel, aki éppen csak ismerkedett a szerelemmel. Mindenem remegett, vágytam Maxre.
Elindultak a kezeim. Levettem a fiúról a pólóját, a fotelbe dobtam, majd a gyönyörűen kidolgozott kockákon futtattam végig ujjaim. Nem gondolkodtam, fogalmam sem volt, mit csinálok, csak csináltam. Egyik mozdulat jött a másik után, rólam is lekerült az ing, s közben hevesen csókolóztunk. Éreztem, egyre jobban izgulok, és abban is biztos voltam, hogy Max is élvezi a helyzetet. Ekkor megszólalt a fejemben a riasztó. Az egy dolog, hogy ő az életem – mindkét világon –, de csak pár hete jártunk együtt, és csókolózáson, simogatáson kívül nem történt több. Úgy éreztem, nem kellene azonnal szeretkezéssel kezdeni, nem szabadna kihagyni semmilyen lépcsőfokot, amit én magamban felállítottam.
Időm sem volt elengedni Maxet, mikor röpke kopogtatást hallottam. Már nyílt is az ajtó, anyu lépett be rajta. Lefagyott, ahogy ránk nézett. Még mindig Max ölében ültem, farmerban és melltartóban, szerelmemen pedig mindössze a nadrágja díszelgett. A lehető legkellemetlenebb pillanat volt, és iszonyatosan szidtam magam, amiért nem zártam be az ajtót, mikor beléptünk a szobába.
Anya zavarba jött, nem tudott hirtelen megszólalni. Nekem égett a fejem, gyorsan magam elé kaptam a díszpárnámat, kis időt adva anyunak, aki sikeresen összeszedte magát.

• Ezt leteszem, és megyek is.

Ekkor vettem észre kezében a süteményes tálcát. Letette az éjjeliszekrényemre, aztán villámgyorsan kiment a szobából. Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig kifújtam a magamba fojtott levegőt.
Maxre néztem, egyszerre elkezdtünk nevetni. Tényleg iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam anya és a helyzet miatt, de akkor is vicces volt. Már akkor éreztem, anyu nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, de abban a pillanatban ez nem igazán érdekelt.
Felvettem az ingemet, aztán a szerelmemre néztem. Nem láttam rajta csalódottságot, és ennek nagyon örültem.

• Nem kellene kihagynunk dolgokat – mondtam. – Tudod, mire gondolok, ugye?

Bólintott. Hát persze, hogy tudta. Hülyeség volt tőle ilyet kérdezni, de tisztában akartam lenni a dolgok állásával.
Leszálltam róla, felkaptam a pólóját a fotelből és odanyújtottam neki. Ő felvette, én közben leültem mellé az ágyra és csak figyeltem.

• Mi az? – kérdezte.
• Semmi. Csak nézlek – feleltem.
• Annyira mosolyogsz.
• Boldog vagyok. És szeretlek. Ez minden.

Ekkor fogtam fel, most először mondtam ki hangosan a szeretlek szót Maxnek. Pár pillanatig ő is csak nézett engem, elképedve, aztán mikor agya felfogta, mit mondtam, elmosolyodott és megfogta a kezeimet.

• Én is szeretlek.

Iszonyatosan jó érzés volt visszahallani ezt egy olyan ember szájából, akiért az életemet is odaadnám. A mellkasom feszült a boldogságtól, teljesen megfeledkeztem Scarlett-ről, meg arról, mekkora veszélyben van a világ. Most csak magammal, pontosabban kettőnkkel foglalkoztam.
Max további egy órát nálam töltött, aztán hazament. Legalább tíz percig álltunk a kapuban, nem akartam egyedül maradni. Nem akartam bemenni a házba. Féltem attól, ami odabent vár. A szüleim.
Végül mégis muszáj volt elbúcsúznunk. Max elindult hazafelé, én pedig lassan, nagyon lassan a ház felé. Szívem a torkomban dübörgött, miközben kinyitottam a bejárati ajtót. Azonnal meghallottam anyu hangját a konyhából. Az ajkamba haraptam idegességemben, csak abban tudtam reménykedni, hogy apu nem lesz ott. Egyetlen szerencsém, ő a dolgozójában tartózkodott, Will pedig a szobájában. Kettesben voltunk.
Anya azokat az edényeket mosogatta el újra, amiket a mosogatógép csak éppen megnyálazott, az ajtóban állva figyeltem. Nem akartam beljebb menni, mert amint lehetséges, minél hamarabb menekülni akartam a szobámba.

• Ülj le nyugodtan – szólalt meg anya.
• Jobb így – feleltem azonnal.

Anya visszatette a vízbe a tányért, megtörölte a kezét és felém fordult.

• Nem akarom, hogy kellemetlen legyen neked…
• Késő.

Rosszalló, ne vágj a szavamba tekintete gyorsan elcsöndesített.

• Ő az első barátod Jay. Tudom, már hamarosan tizennyolc leszel, de mennyi ideje jártok? Pár hete. Tényleg el akarjátok sietni?

Vér ömlött az arcomba. Nem akartam ezt a beszélgetést, nagyon nem.

• Nem sietünk el semmit – motyogtam.
• Amikor benyitottam, nem úgy tűnt.
• Anya!
• Ne beszélj így! Féltelek, ez minden.

Nevetni támadt kedvem ettől az egésztől. Annyira ciki volt az egész, ilyen témáról vitázni anyámmal…

• Ne így félts, kérlek. Tényleg kellemetlen.

Már nem bírtam a szemébe nézni, elfordítottam a fejemet. A szobám felé pillantottam, és azon gondolkodtam, hogy került most ennyire távol tőlem? Eddig néha kicsinek is tűnt a házunk, most meg nem láttam a végét.

• Muszáj erről beszélnünk. E nélkül nem tudnék megnyugodni.

Visszafojtott lélegzettel vártam. Ekkor kezdődött az este legrosszabb része. Nem gondoltam volna, hogy így fog befejeződni.

• Tudod, hogy kell használni az óvszert? – kérdezte anya.

Azt hittem, elájulok, mikor ezt a kérdést feltette. Másnak teljesen átlagosnak tűnhet ez a beszélgetés, de az én esetemben ez mindig is tabutémának számított és eszem ágában sem volt anyukámmal megvitatni a védekezést.
Bólintottam, hiszen régebben Sage és én hülyéskedtünk ezzel-azzal, és persze ez sem maradhatott ki belőle. Muszáj volt valahogy megnyugtatnom anyut és elmenekülnöm az este további részétől.

• Látni akarom.

Szinte görcs állt a gyomromba. Anya túl messzire ment, le kellett állítanom. Ez nem egyszerű beszélgetés, ez már szívatás. És nagyon nem akartam részt venni benne.

• Ez őrültség! Tudom, hogy kell használni, rendben? Felelősségteljes és megfontolt vagyok, nem teszek olyat, amire nem vagyok felkészülve. Képzeld el magadnak, hogy felhúzok egy banánra egy gumit, én pedig visszavonulok a szobámba. Jó éjt!

Ezzel a monológgal megfordultam és besiettem a szobámba. Bezártam magam mögött az ajtót, és azonnal megfogadtam magamnak, ha törik, ha szakad, anya be nem teheti a lábát a szobám területére az elkövetkezendő néhány hétben.
Leültem az ágyamra, ami hirtelen annyira üresnek hatott Max nélkül. Hirtelen nevetni kezdtem, amit belefojtottam a díszpárnámba. Mekkora butaság! Soha nem néztem volna ki anyából, hogy ennyire félt. Ilyen őrültséget! Mire számított? Megfordult egyáltalán a fejében, milyen lehetetlen dolgokat beszélt? Még hogy mutassam be, hogyan kell használni az óvszert!
Kifújtam a levegőt és gondolataimmal Maxet kerestem. Azonnal válaszolt a hívásomra és elmeséltem neki mindent, ami történt. Még így is hallottam sziporkázó kacagását, mosolyognom kellett rajta. Utólag belegondolva tényleg vicces. Csak akkor, ott nem volt az. De akkor nagyon nem.

„Anyukád jó arc. Csak biztos akar lenni abban, hogy nem csinálsz butaságot.” – Max.

„Elég, ha megbízik bennem. Meg magában. Elvégre az ő nevelése, tudhatná, hogy nem csinálta rosszul.” – így én.

„Legyél vele türelmes. Majd rájön.” – Max.

„Remélem. Soha többé nem akarok ilyenről tárgyalni vele!” – én.

„Mi lesz, ha egyszer terhes leszel?” – Max.

„Jó éjt.” – én.

Csak kuncogást kaptam válaszként, de örültem neki, hogy legalább Max megértette, mikor kell abbahagyni a beszélgetést.
Hogy eltereljem a figyelmemet, megnéztem a gépemen egy filmet, de az is csak addig hatott, míg véget nem ért. Amint lefeküdtem aludni, újból hallottam fejemben a kínos beszélgetést. Összehúztam magam az ágyon, és mikor kezem a bőrömhöz ért, éreztem, milyen forró. Csak azért adtam hálát, hogy nem az egész család előtt került sor erre a beszélgetésre. Beleőrültem volna, ha apa a maga férfias perverzségével beleszáll az égetésembe. Képes lett volna előkapni egy óvszert, és addig nem elengedni, míg rá nem húzom a banánra. Ezzel álmodtam.