Miután vissza teleportáltam magunkat Svájcból, Sage szobájába, egy pillanat múlva már a saját lakomban nyitottam ki a szememet. Egyedül voltam, szerencsére.
Levetkőztem és a ruháimat a szekrénybe tettem, és mivel háromnegyed hetet mutatott az óra, úgy döntöttem, hogy lefürdök. Összepakoltam a piperecuccaimat és nagyjából fél órára az uralmam alá vontam a fürdőt. Amikor kezdet volna lehűlni a víz, felmelegítettem. És amikor kimásztam a kádból, a levegőt melegítettem, mert fáztam, míg fel nem öltöztem.
Visszamentem a szobámba és úgy döntöttem, tanulok egy kicsit – igazából – matekot, ha már a délutáni korrepetálást csak kitaláltuk.
Max annyira csodálatos volt. Mindig kedvesen viselkedett velem, mindenben a segítségemre állt, bármire szükségem volt, csak egy szavamba került. Mégis annyira aggódtam, mert egész életemben arra koncentráltam, hogy megmentsem a világot Delaney-tól, hogy amikor megérkezett Spanyolországból, iszonyatosan haragudtam rá. Miért pont a születésnapom előtt néhány hónappal kellett jönnie? Mindent összezavart, körülötte jártak a gondolataim és ettől megijedtem. Megijedtem a vonzerejétől, a jóképűségétől, attól, hogy mennyire tetszett.

Érzem, hogy rám gondolsz – hallom a hangját a fejemben. – Ilyenkor olyan furcsa érzés önt el, mintha simogatnák a lelkemet. Elképesztő.

Elmosolyodtam. Szerettem, hogy ki vagyok. Tudtam, hogy nem egyszerű az életem, pláne addig nem, míg túl nem élem a tizennyolcadik szülinapomat, de a teleportálást, az egymás gondolatában való beszélgetést – akkor is ha az illető nincs a közelben –, és az uralmamat a négy elem felett egyszerűen imádtam.

Ne haragudj a hirtelen reakcióm miatt – kértem. – Tudom, hogy különösen viselkedtem.

Tudod, hogy megértelek. Nem kell bocsánatot kérned – felelte.

Elmosolyodtam és eltettem a matek cuccomat. Valamiért éreztem, hogy a mai napon nem fogok tudni, tanulni.

Elvittem Sage-t Svájcba – tudnia kellett róla. – Találkoztam a kémmel.

Tessék? – döbbenetet hallottam a hangjában.

Elmeséltem neki az összeütközést, azt, ahogyan a férfi rám nézett, majd hogy hirtelen eltűnt. Kísérteties volt feleleveníteni, mégis szükséges. Ha valakinek, hát Maxnek igazán tudnia kell.
Némi telepatikus beszélgetés után elbúcsúztam tőle. Még egyszer megmutattam magamat a szüleimnek, mielőtt lefeküdtem volna aludni, aztán mély álomba szenderedtem – VIP jeggyel a túlvilágra.

Az elmúlt hónapok alatt igazán megszerettem a ruhát, amiben úgy lejtettem a csoportunk tárgyalótermében, akár egy királynő. Csakhogy sokkal több voltam annál.
Trina az egyik széken ülve szőlőt evett, figyelmesen hallgatva a beszámolómat a Svájci utamról. Egyszer sem szakított félbe, talán azért, mert ezt „beléjük neveltem”, hogy várják meg, míg végigmondom, amit szeretnék. Lehet, hogy pont ezt utálta bennem a legjobban Delaney. Nem érdekelt.
Amikor befejeztem az élménybeszámolót, Trina megszólalt.

           -           Baldwin jelentkezett – mondta. – Tudja, ki a kémünk.

Elakadt a lélegzetem. Egy nap alatt kétszer fogok találkozni azzal, aki Scarlettet segíti. És ez alkalommal nem csak azt az embert láthatom, akinek elfoglalta a testét.

           -           Csakhogy a fickó elbújt és varázslattal védi magát. Beletelik egy kis időbe, míg Baldwin feloldja azt.

Tágra nyíltak a szemeim. Istennő vagyok. A világ megmentésén ügyködök, és az álmaimban a túlvilágon járok, kedvemre játszhatok az elemekkel, hiszen uralom őket. És meglepődök azon, hogy létezik varázslat.

           -           Vegyük úgy, hogy nem láttam ezt a reakciót – mosolygott Trina. – De nem kell aggódnod, innentől kezdve Delaney magára maradt a világodban.

           -           Hála az égnek – tettem össze a kezeimet.

           -           Baldwinnak. Ugye tudod, hogy megsértetted?

Forgattam a szemeimet. Igazából egyáltalán nem érdekelt. Én magasabb „beosztott” vagyok nála, nem ázik be a tető, ha megbántom a lelki világát. Vagy de?

           -           Csak köszönd meg és kérj elnézést. Öt perc az egész – unszolt Trina.

Nem akartam, nagyon nem. Foltot hagyott volna a büszkeségemen, és én túl büszke típusnak születtem. Azzal azonban mindig tisztában voltam, hogy mit illik és mit nem. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt igazán illene megtennem, elvégre segítséget nyújtott a világ megmentésében azzal, hogy felkutatta Scarlett kémjét.
Végül rábólintottam. És ebben a pillanatban, bár én egy helyben állva maradtam, mintha elszáguldott volna mellettem a terem, és egyik pillanatról a másikra a csarnokban találtam magamat, ahol Baldwinnal először találkoztunk.
Fent ült a trónján – megint –, és meglepetten rám nézett. Nem csak ő nem számított a látogatásomra, nekem se volt bejegyezve a naptáramba.

           -           Glyniss, istennőm.

Baldwin felállt a trónról és meghajolt, én pedig ösztönösen viszonoztam. Nem tudtam, hogy jött ez, de láttam a férfin, hogy értékeli.
Nehezen kezdtem neki a szövegemnek, de végül csak kimondtam.

           -           Trina tájékoztatott a kémről – ez még nem volt annyira nehéz. – Köszönöm, hogy a segítségemre voltál.

           -           Részemről a szerencse, hogy hasznomat vetted.

Néhány pillanatig csendben néztük egymást, az ajkamat harapdáltam közben, aztán úgy döntöttem, túl kell esnem rajta. Nincs mese.

           -           Sajnálom a múltkorit – böktem ki nagy nehezen. – Ideges voltam, bár ez nem mentség.

           -           Igazán semmi gond, megértettem.

Arra vártam, hogy elbocsájt, vagy valami hasonló, de mivel egy szót sem szólt, én kezdeményeztem az elbúcsúzó, tisztelgő meghajlást, aztán amikor viszonozta, kisétáltam a csarnokból. Annyira örültem, hogy túl vagyok rajta. Fellélegeztem.
Magam elé képzeltem Trina otthonát, és elég volt egy másodperc, azonnal ott találtam magam. Leültem a felhő székre és nagyot sóhajtottam.

           -           Nem is volt ez olyan nehéz, ugye? – sétált be a szobába az erkélyről Trina.

           -           Könnyű sem.

A csodaszép nő elmosolyodott, majd leült az ágyára és keresztbe tette a lábát, ahogy én is.

           -           Ne aggódj. Nem fogjuk hagyni, hogy Delaney legyőzzön téged. Amit csak megtehetünk, meg fogunk tenni – bátorított.

           -           Tudom.

Ezzel kapcsolatban leginkább akkor aggódtam, amikor emberi alakomban éltem az életet. Most teljesen más járt a fejemben.

           -           Akkor mi a gond?

           -           Max.

Trina sóhajtott. Azt hitte, hogy minden kezdődik elölről, pedig már annyira jól elvoltunk, semmi vita, semmi háborgás.
Pedig nem is erről volt szó. Mert ebből a szempontból nézve minden a legnagyobb rendben. De nem tudtam, hogyan mondhatnám el Trinának, hogy mi az, ami zavar.

           -           Akarom… úgy. De félek, hogy ez duplán elterelné a figyelmemet. Nem szabad ezt tennem, igaz? – kérdeztem.

Trina megrázta a fejét.

           -           Nem, nem igaz.

Meglepett, mert először azt hittem, hogy meg fogja erősíteni az gondolataimat.
Felkelt az ágyáról és kecsesen hozzám sétált és a fotel karfájára ült.

           -           Szerintem a szerelme csak még jobban megerősítene lelkileg. Még jobban harcolni akarnál a jövőért, ami már nem csak az emberiség jelentené számodra, hanem Godfrey is. Gondolj bele, Glyniss!

Belegondoltam. És igaza volt. Elképesztő, mindig annyira igaza van! És én minden beszélgetésünk után annyira úgy érzem, hogy lejárattam saját magamat előtte. Hihetetlen, hogy mennyit bénázok minden egyes alkalommal.
De Trina csak mosolyogva átölelt, én pedig úgy éreztem, hogy ő nem így elmélkedik ezzel kapcsolatban. Nem találta kellemetlennek a viselkedésemet, szerinte „csak ember vagyok”. És ezzel az jár, hogy olyan dolgokat teszek, amit utólag megbánok, vagy szégyellek. De ettől lettem én is ember.