Tudtam, hogy délután mennem kell az állatkertbe dolgozni – pontosabban szemetet szedni –, de nem foglalkoztam vele sokat. A suliban mindenki megtudta, hogy mi történt a bíróságon, én pedig normálisan tisztázhattam magamat. Scarlett dühöngött, a pillantásával is képes lett volna gyilkosságra, ha ez lehetséges. Az én legnagyobb szerencsém, hogy ilyen nincs.
Úgy döntöttem, hogy bevezetem a családomat rejtelmes dolgaimba. Nem, nem álltam oda eléjük és mondtam azt, hogy anya, apa, öcsi, istennő vagyok, nézzétek, mit tudok! Egyszerűen csak miközben anyu munkahelyén ebédeltem, elkezdtem játszadozni az elemekkel.
Az egyik sarokban lévő asztalnál ültem, így tökéletesen beláttam az egész éttermet. Két asztallal arrébb egy család ebédelt, ahol a kisfiú nyavalygott, hogy kihűlt az étel. Nekem nem is kellett több, nyomban a kajájára koncentráltam, a tűz segítségével egy kicsit megmelegítettem. Amikor az anyja megkóstolta, megrázta a fejét, és megkérte, hogy ne hazudozzon. A kis srác ledöbbent. Elmosolyodtam.
Anyu hozott nekem egy pohár üdítőt, majd folytatta tovább a munkáját. Ittam egy kortyot a kólából, majd úgy döntöttem, hogy szórakozok vele egy kicsit. A levegő erejével forgattam a pohárban lévő üdítőt, a benne levő jég halkan koccant az üveghez ütközve. Nem látta senki, de örültem, hogy ennyire jól tudom uralni az erőmet. A földdel most nem próbálkoztam, a vízzel pedig még úgy sem, az lett volna a legfeltűnőbb. Nem akartam kockáztatni.
Miután megebédeltem, elindultam az állatkertbe. Nem is lett volna annyira szörnyű, ha a rikító zöld láthatósági mellény a csomagjában maradt volna. De mivel kötelező volt felvenni, úgy döntöttem, hogy kicsit csinosabbá teszem. A mellem alatt összekötöttem, így már nem is éreztem annyira kellemetlennek. Még illett is a lila felsőmhöz.
Körbe-körbe járkáltam, ha kellett, szemetet szedtem, de sokáig nem csináltam semmit. Ültem a padon, és a mellettem lévő, elkerített udvaron lustálkodó oroszlánt néztem. Annyira szép volt.

• Szia!

Megijedtem. Nem hallottam senkit se közeledni, meglepetésként ért, hogy Max megjelent.

• Szia – mosolyogtam.

• Na, milyen a meló?

• Semmilyen. Alig csinálok valamit, bár nem bánom. Csak az idő nem akar telni.

Max bólogatott, majd leült mellém. Gondolkodni sem volt időm, csak azt vettem észre, hogy megcsókol. Nem tiltakoztam, hiszen egy ismerősünk sem járt arra. Pláne a családom nem.
Visszacsókoltam, és közelebb bújtam a fiúhoz. Átölelt, keze a derekamon pihent.

• Meddig kell itt lenned? - érdeklődött, mikor tíz perccel később a medencénél sétáltunk.

• Még úgy bő fél órát. Körülbelül harminchét percet – a telefonom órájára néztem.

• És mit csináljunk utána?

• Fogalmam sincs – megrántottam a vállaimat. - Semmi ötletem.

Maximiliano elmosolyodott, közölte velem, hogy neki van egy ötlete, de biztosan nem mennék bele. Ezzel kíváncsivá tett, ezért rákérdeztem, hogy mi lenne az.

• Elmehetnénk hozzánk. Tudom, hogy otthon vannak a szüleim, de mondhatnánk azt, hogy korrepetálsz valamiből, hogyha rákérdeznek.

Felnevettem. Nem az volt a vicces, hogy hozzájuk szeretne menni, hanem az, hogy én korrepetálnám valamiből. Mégis miből? Max minden tantárgyból jobb nálam. Mégis miből tudnám én tanítani őt? Ezt meg is jegyeztem neki.

• Akkor azt mondjuk, hogy én segítek neked matekból. Hozzátok azért nem tudunk menni, mert...

• Mert?

• Öcséd haverjai ott vannak nálatok, és okosabbnak találtuk, ha nálam tanulunk.

Elmosolyodtam, majd megpusziltam Max arcát.

• Isten vagy.

• Tudom – nevetett.

Megvárta, míg végeztem, aztán elindultunk hozzájuk. Nagyjából negyed órányi sétára lakott az állatkerttől, így viszonylag hamar megérkeztünk. Nem fogtuk egymás kezét, megint miattam. Még mindig nem voltam felkészülve arra, hogy a rokonságom rólam beszéljen. Éljen, Jayceenek végre van barátja! Ezt még egy kicsit ki akartam hagyni.
Kívülről még nem is láttam Max otthonát. Most először álltam a padlásszobás, halványsárga színű házat. A kerítés kovácsolt vas, fehérre festve. Az udvar nagynak tűnt, a kert végében ott állt egy garázs. Éppen csak beléptünk a kapun, Max kutyusa, Főnök már rohant is felénk. Megsimogattam, majd elindultam a bejárati ajtó felé. A kutya minket követett, bejött velünk a házba.
Mrs. Nunez a nappaliban kertészkedett, az állványon lévő növényeket locsolgatta. Már előre féltem tőle. Még mindig arra tudtam gondolni, hogy biztosan utál, amiért korábban annyiszor kikészítettem a fiát. Csak reménykedni bírtam, hogy nem kap elő valahonnan egy revolvert és lő le.

• Anya, fent leszek, tanulunk.

Az asszony megfordult, érdeklődő tekintettel. Azonnal észrevett, megpróbált mosolyogni.

• Mi jót tanultok?

Én feleltem.

• Franciát... meg matekot.

Nem tudtam, hogy miért jutott eszembe a francia, őrülten zavarba hoztam saját magamat. Nem is találhattam volna ki jobbat! Még hogy francia! Basszus, Jay!

• Majd viszek fel sütit, meg üdítőt – jelentette ki Mrs. Nunez. Hangja lágynak tűnt.

• Köszi anyu – felelte Max.

Hátat fordítottunk a nőnek, majd felsiettünk a lépcsőn. Alig vártam, hogy beérjünk a szobájába, mert majd kipukkadtam a visszatartott nevetéstől.
Szinte berúgtuk a szoba ajtaját, én pedig az ágyra vetettem magam. Belenevettem a párnába, alig bírtam abbahagyni. Már a könnyem is kicsordult.
Elővettük a matek felszerelésünket, könyveket, füzeteket, majd a tolltartóinkat is rájuk dobtuk, mintha bármit is tanulnánk. Aztán mindketten hátradőltünk.
Max átkarolt, én pedig hozzábújtam. Hosszasan csókolóztunk, susogtunk, halkan nevetgéltünk. Hálát adtam az éles érzékeinknek, azonnal meghallottuk, hogy Mrs. Nunez felfelé sétál a lépcsőn. Felültünk az ágyon és elkezdtük beszélni a matekot. Max magyarázott, én pedig figyeltem.
A nő kopogott, majd bejött a szobába. Kezében egy tálca sütemény volt, valamint két pohár üdítő. Lerakta az asztalra és megnézte, hogy mit veszünk. Megjegyezte, hogy örül, hogy neki nem kell ilyen badarságokkal foglalkoznia, aztán jó tanulást kívánt, és lement.
Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Max és én megint nevetni kezdtünk. Az ágyba nyomtam a fejemet, hogy Mrs. Nunez nehogy meghallja.
A röhögőgörcs leküzdése után falatozni kezdtük a süteményt. Max anyja finom csokis kekszet sütött, üdítőnek pedig rostos őszibaracklevet hozott nekünk. Sokkal kedvesebben viselkedett, mint azt valaha remélni mertem. Most már nem féltem attól, hogy lelő egy rejtett revolverrel.
Soha életemben nem dúlt addig bennem annyi hormon, mint ezen a keddi délutánon. Maximiliano ölébe ültem, sokat és hosszan csókolóztunk, nagyon közel kerültünk egymáshoz, fizikai értelemben is. Érthetetlen vágy lángolt fel bennem az én istenem iránt, de próbáltam visszafogni magamat. Nem vetkőztem, nem vetkőztettem, és amikor már tényleg nagyon eltúloztam a dolgokat, visszavettem a tempóból. Éreztem, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha továbbra is ott maradok Maxel, ezért miután összepakoltam, úgy döntöttem, hogy hazamegyek.
Max megértette, nem is láttam rajta semmiféle értetlenséget. Kikísért, majd még adott egy csókot, mielőtt a kapuhoz mentünk volna. Ott már csak egy elköszönés történt, és mentem haza.
Séta közben járt az agyam. Annyira sok volt ez hirtelen, annyira belemerültem, hogy fel sem tudtam fogni. Szinte láttam magam előtt az egészet, még a zebránál is majdnem elindultam, miközben pirosat mutatott a lámpa. Egy negyvenes férfi fogott le, én pedig megköszöntem neki.
Ahogy hazaértem, beviharzottam a szobámba.