Nem is tudtam, hogy milyen helyet képzelhettem volna el, ha lett volna időm gondolkodásra. De lényegében majdnem pontosan azt kaptam, amire vártam: egy hatalmas, csarnokszerű teret.
Szinte minden kőből és márványból lett alkotva, de a helyiség, nagysága ellenére, nem volt túlbútorozva. Nyolc, márványból készült, fotelszerű ülőhely volt egymás mellett, kissé félkörben. Ezekkel szemben volt egy felfelé vezető lépcső, közepén egy olyan kupához hasonló szoborral, amilyenről Max mesélt. A szobortól hátrébb volt egy, szintén márvány, a földszintiekhez hasonló ülőhely, de ez egy kicsit jobban meg volt formálva, karfái ezüstből voltak.
Nem igazán tudtam abbahagyni a csarnok bámulását, annyira óriásinak tűnt számomra. Csak akkor hagytam abba a helyiség feltérképezését, amikor egy férfit láttam meg a főszék mellett.
Haja hosszú volt, fekete színű, de már őszülő. Majdnem a könyökéig ért. Magasnak tűnt, és nem csak azért, mert legalább tíz lépcsőfokkal feljebb volt, mint én. Arca komornak látszott, de így is láttam a hajához hasonló színű körszakálla mögött a vidám mosolyát.

• Baldwin, kémek között a leghatalmasabb – szólalt meg Abbot.

A főkém halkan nevetett és ellépett a márványtrón mellől.

• A természeti erők istennői és istenei. Minek köszönhetem látogatásotokat?

Mintha én lettem volna a szószóló, mindannyian rám néztek. Rajtam aztán igazán nem múlt, ha kérdeztek, akkor én feleltem.

• Azt hiszem, Delaneynak – mondtam.

Gólt lőttem, persze nem szó szerinti értelemben. Baldwin arcáról azonban eltűnt a vidám mosoly, most már igazán komolynak látszott. Leült a székébe, majd javasolta, hogy mi is foglaljunk helyet. Két szélen a férfiak, balról Abbot, mellette Trina, jobbról pedig Max ült.

• Az a nő megszegte a szabályokat! Átgázolt mindenkin, mert csak magával törődött. És most is ezt csinálja a földön – morgott Baldwin.

Nem bírtam tovább csendben maradni és hallgatni a férfi zsörtölődését. Egy kicsit elegem lett belőle, ezért inkább átvettem a szót, csak hogy tudjanak haladni a dolgok.

• Tudnunk kell, hogy melyik kém segít neki! Kezd beleszólni a földön történtekbe!

• Glyniss, a türelmetlen szépség. Mi történt, mitől idegessé vált a légkör?

Egy pillanatig értelmetlenül néztem rá, hiszen az irodalom tanáromon kívül senkit sem hallottam még így beszélni. Olyan régies volt, kissé költői. A fülem már teljesen hozzászokott a XXI. századi beszédhez, de úgy döntöttem, hogy inkább nem erről kezdek el tárgyalni.

• Igazán nem érünk rá arra, hogy középkori regénybe illően társalogjunk – feleltem. - Meg kell tudnunk, hogy melyik kém segíti Delaneyt?!

Lehet, hogy a türelmetlenség és a sürgetés nem volt a legjobb megoldás, mivel a férfi elhúzta a száját. Engem ez azonban egy kicsit sem érdekelt. Dühös voltam, mert semerre sem haladtunk, az idő pedig megkövetelte a haladást. Tényleg nem értettem, hogy miért csak én voltam ennyire ideges. Trina és Abbot, mint két jégbe fagyott alak, csendben üldögéltek mellettem. Eddig Max sem szólt egy szót sem. Ez azonban nem tántorított el semmitől. Kissé akaratos lelkű voltam.

• Nem látom okát, hogy ennek jobban utánanézzek – közölte Baldwin.

Nem hittem a füleimnek! Ez az alak teljesen megőrült? Delaney, őt is átverve beszervezett magának valakit, aki segíti az életét egyengetni a földön, erre nem látja okát, hogy törődjön vele?

• Mi ütött magába? - csattantam fel. - A világ veszélyben van, ha Max... vagyis Godfrey és én nem állítsuk meg Delaneyt, a Föld elpusztul! Mégis hogy mondhatja azt, hogy nem látja okát? Egyáltalán nem érzi a fenyegetést, ami a bizonytalan jövőből származik?

A csarnokot szinte halálos csend lepte el. Biztos voltam benne, hogy az istenek nagyobbak a kémeknél, így egy másodpercre sem tartottam attól, hogy bármiféle bajom származhat abból, ha szépen kiosztom Baldwint. Igaz, nem értettem, hogy ha az istenek nagyobbak, mint a főkém, akkor miért kellett egyeztetni a kémsegítségről, de ez valójában nem számított. Jobb magyarázat nem jutott eszembe annál, hogy így tudták szabályozni a rendszert. Még akkor sem, ha azt sem tudtam, egyáltalán kik azok, akik szabályozhatják az isteneket. Valahogy túl keveset tudtam.

• Hát jó – szólalt meg végül Baldwin. - A szabályok által elvakított elmém nem engedte látni a zord valóságot, szavaid azonban igazságra ébresztettek.

Még mindig nem értettem, hogy miért kellett ennyire túlcifráznia a feleletét. Nekem annyi is megérte volna, ha azt mondja: Rendben Glyniss, igazad van. Minden tőlem telhetőt megteszek!
Most azonban úgy döntöttem, hogy nem jegyzem meg a véleményemet az ódivatú beszédstílusáról. Inkább azzal foglalkoztam, hogy végre beadta a derekát, mert rájött, hogy segítenie kell. Akármit is mondanak a szabályok. Jól döntött.

• Istennők és istenek – mondta végezetül Baldwin és kissé meghajolt.

A többiek felálltak a helyükről, azért én is utánoztam őket. Mi is meghajoltunk egy keveset, majd elindultunk kifelé a hatalmas csarnokból.
Ahogy bezárult mögöttünk a kapu, nagyobb kört alkottunk és gyorsan átbeszéltük a történteket. Mivel nekem volt még jó néhány kérdésem a túlvilággal kapcsolatban, Godfrey és Abbot leléptek, hogy Max álmát folytathassák tovább. Trina és én pedig egy pillantás alatt Trina isteni lakosztályában találtuk magunkat. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a pénzben fürdő emberek otthona. A tágas tér stimmelt, de szinte semmi más nem. Soha nem hittem volna, hogy ilyen létezik.
A bútorok nem fából és hasonló anyagokból készültek, mint az emberek lakásaikban. Minden felhőből volt! Az ülőhelyek, az ágy, az asztalok, a tálak, egyszerűen minden!
Emberként még sosem láttam Trina otthonát, a látvány pedig teljesen ledöbbentett. Majdnem elképzelhetetlen, hogy bármi is felhőből legyen! És mégis az volt. Teljesen elkápráztatott.

• Nem ülsz le? - érdeklődött a levegő istennője.

• Azt hittem, hogy a felhőre nem lehet ráülni – mondtam.

Trina vidáman nevetett, én pedig csak zavartan mosolyogtam.

• Felhő, de nem száz százalékban! Godfrey segítségével alakítottam ki. Önmagában tényleg nem lehetne ráülni, vagy feküdni.

• De hogy csináltátok? Ez elképesztő! - lelkendeztem.

Trina könnyedén leült az egyik fotelre hasonlító felhődarabra, én pedig félve, de utánoztam. Először a kezemmel tapintottam ki, hogy biztosan nem nyúlok-e át az ülőalkalmatosságon. Miután megbizonyosodtam róla, hogy van valami a felhőburkolat alatt, óvatosan leültem. Megvolt bennem az a kis félelem, hogy a földre huppanok és kinevettetem magamat.

• Godfrey gyermekkönyv vastagságnyi fotelalapot formázott a földből, amit Dwight, a hideg istene pedig segített, hogy az alap stabil maradjon, míg felhővel körbeformázom. Érezheted is, hogy kissé hűvös. De mivel itt mindig kellemesen meleg az idő, ez nem jelent gondot – magyarázta Trina.

Tényleg éreztem, hogy kissé hűs, de sejtettem, hogy úgyis megkapom mindenre a választ, ezért nem is tettem fel a kérdést. Trina a nélkül is tökéletesen megmagyarázta.

• Csodálatos – mondtam.

A nő bólintott, majd felhatalmazott, hogy bármiről kérdezhetek, amit eddig még nem mondott el. Jó sok ilyen dolog volt, éppen ezért alig jutott az eszembe néhány. Mindig így van, ha rengeteg kérdésünk lenne valamivel kapcsolatban, biztos, hogy csak pár jut az eszünkbe.

• Ezek a kémek tudnak irányítani... isteneket is? - kérdeztem először.

• Ha egy isten a földön van, akkor őt is lehet irányítani, hiszen lényegében ember. De mivel az istenek felsőbbrendűek a kémeknél, ez teljes mértékben tilos. Mivel ritkán fordul elő, hogy valaki lemegy az emberek közé, azért nem nehéz észrevenni, ha ilyen történik. Baldwin egyből megtudja, azt is, hogy melyik kém műve és onnantól kezdve az illető létének vége. Nem éri meg kockáztatni, egyáltalán – felelte Trina.

Mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem. Ezek szerint sem én, sem Max nem lehettünk a saját magunk lebuktatói. Arról már azóta tudnánk, hogy megláttuk Baldwint.

• Rendben... és mégis hány isten van? Annyi mindent mondtál már, legutóbb volt ez a Dwight, vagy kicsoda. Mégis hányan vagyunk?

Trina elmosolyodott. Igazán kíváncsi voltam a válaszára, mert erről a dologról még nem igazán beszélgettünk. Már korábban is mondta, hogy vagyunk néhányan, de én csak azt hittem, hogy még rajta, Abboton és rajtam kívül van egy-két isten. Úgy tűnik, sokkal bonyolultabb a rendszer.

• Sokan vagyunk. Valamilyen szinten csoportokra vagyunk osztva. A mi csoportunk, a tűz, a víz, a föld és a levegő, valamint egy személy, aki mindet uralja. De vannak egyszerűbb csoportok is, például Dwight a hideg istene, párja pedig Zelene, a meleg istennője. Ők csak ketten vannak és nincs olyan, aki mindkettő erő tulajdonában lenne. De vannak bonyolultabb csoportok is. Ott van Aileen, a fény istennője, az ő társa Adrien, a sötétség istene. De ebbe a csoportba tartozik még Belinda, az éjszaka istennője és Uriah, a nappal istene. Valamint közéjük tartozik még Neal, a napszakok uralkodója. Egyszerre ugyanolyanok és teljesen másak. De hát az emberek is ilyenek. Azzal a különbséggel, hogy ők csak magukon uralkodhatnak.

Egy mukkanás nélkül hallgattam „csoporttársam” magyarázatát. Igazából ez volt az a kérdés, ami a legjobban foglalkoztatott. Korábban fogalmam sem volt, hogy hogyan lehetnek ezek a dolgok, és hogy őszinte legyek, ezután sem értettem meg különösképpen. Azzal tisztában voltam, hogy több isten van, vannak teljesen egyszerű és egyértelmű csoportok, vannak az összetettebbek, de még mindig egyértelműek és vannak a kevert-kavart, bonyolult alakulatok, ahol egymáshoz nagyon hasonló és egyszerre eltérő istenek és istennők vannak. Eddig minden rendben volt, de sehogy sem tudtam feldolgozni azt, hogy mégis ki, vagy kik azok, aki, vagy akik – esetleg meghozzák – ezeket a döntéseket. Éppen rá akartam kérdezni, amikor különös hangot hallottam. Mintha zene szólt volna valahonnan. Ráncoltam a homlokom a különös jelenség hallatán.

• Szokás idefent zenét hallgatni? - érdeklődtem.

Trina megint nevetett. Néha kezdtem irigyelni az állandó vidámsága miatt.

• Ez az ébresztőd hangja. Menned kell.

• Ilyen hamar? De hisz még csak most feküdtem le aludni!

Felálltam a kissé megfagyasztott föld-felhő-fotelből, majd a szoba közepén megjelenő, ovális alakú fehér, csillogó ködfelhő közelébe léptem. Még nem sétáltam bele, mert Trina utánam szólt.

• Szép napot!

Most nekem kellett nevetnem. Nem várt rám valami szép nap.

• Ma lesz a tárgyalás, nem hiszem, hogy szép napom lesz!

Trina arcát némi aggodalom lepte el.

• Figyelj majd arra, amit mondasz. Ne keverd magad még nagyobb bajba!

Halványan elmosolyodtam és bólintottam, majd beléptem a csillogó, fehér ködfátyolba.