Kissé zavarban éreztem magam, mivel kézen fogva sétáltunk Max-el a parkban. Van, akinek ez teljesen alap, aki számára ez egyáltalán nem furcsa, de ő nem fogta vissza magát 17 és fél éves koráig, ő nem istennő, akinek a világ megmentésére kell koncentrálnia és mégis enged a csábításnak! Én viszont az utóbbi voltam, ezt már rég elfogadtam. Egyszerűen csak furcsa volt.
Max látta rajtam, hogy különösen érint ez a helyzet, ezért megpróbálta elterelni a figyelmemet. Miközben folyamatosan dumált az – emberi – életéről, leültünk egy padra. Úgy figyeltem rá, mintha a kedvenc filmemről beszélt volna. Egy szót sem szóltam, túl kellemes volt nekem szerelmem hangját hallgatni. Nem akartam megzavarni semmiben, ezért inkább csak nevettem és mosolyogtam, ha valami vicceset mesélt vagy mondott. Jól éreztem magamat vele.
Már vagy fél órája beszélgettünk – pontosabban ő beszélt, én meg hallgattam – amikor Max hirtelen témát váltott. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött ez neki, hirtelen csak megszólalt.

• Nem megyünk valahová?

Először össze kellett szednem magam a hallgatásból, utána válaszoltam.

• Mégis hová?

• Hát valami másik városba. Nézzünk szét!

Tudtam, hogy Max amolyan „élj a mának” típus, de én egyáltalán nem voltam az. Én nem tudtam annyira kiélvezni az életet, mint ő. Egyébként meg fogalmam sem volt, hogy miért akar este kilenckor vonatra szállni. És egyáltalán miből? Olyan gazdagok?

• Hogyan? Nem igazán van pénzem és estefelé már nem igazán vannak járatok.

Max a homlokára csapott, én pedig értetlenül néztem rá. Kezdtem kicsit bután érezni magamat, de tényleg fogalmam sem volt, hogy mit akar. Nem vagyok gondolatolvasó!
Látva értetlen tekintetemet, vette a fáradtságot, hogy elmagyarázza, mi nem jutott eszembe.

• Jaycee, istennő vagy. Én pedig isten. És a sok kiváltságunk egyike a teleportálás. Egyáltalán nem kell se vonat, se busz, se pénz.

Az állam körülbelül a földig zuhant és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, hogy mekkora bolond vagyok. E helyett én is a homlokomra csaptam és nevetni kezdtem.
Nem is értettem, hogy hogy lehettem ekkora béna! Tudok teleportálni és nem is használtam ki eddig. Mekkora őrültség! Hisz a világ minden tájára eljuthatok!

• Szereted Franciaországot? - kérdezte mosolyogva.

• Csak Párizst és csak az Eiffel torony környékét – feleltem.

• Akkor oda megyünk – jelentette ki.

Felálltunk a padról, majd beálltunk az egyik nagy lombú fa alá, hogy az arra tévedők ne vegyék észre, hogy éppen teleportálunk. Az egész nagyon vicces volt és izgalmas. Alig vártam, hogy láthassam magam előtt élőben a hatalmas, kivilágított vasóriást. Az időzónát eltekintve Párizsban körülbelül hajnali 4 óra fele járt az idő. Számunkra tökéletes volt, ilyenkor nem volt nyüzsgés, szinte mindenki otthon aludt. Kíváncsian várakoztam.
Éreztem a talaj megmozdulását a talpam alatt, a térdem hirtelen meg is ugrott, mintha tényleg eltűnt volna a lábam alól a föld. A gyomrom is megmozdult és tényleg éreztem, mintha egy helyben állva is mozognék. Tehát teleportáltunk. Mégpedig Párizsba, az Eiffel toronyhoz.
Ahogy kinyitottam a szemeimet, ledöbbentem a látványon. A torony óriási volt és gyönyörű, sárgán kivilágítva egyszerűen elkápráztatott. Előtte – ahol álltunk – egy nagy park volt, hosszú szökőkutas medencével, ami szintén esti fényben pompázott. A vidék csendes volt, de csodálatos. Az épületek is világítottak, olyan volt az egész, mint egy óriási díszlet. Hihetetlenül csodaszép.
Nem csak én voltam elkápráztatva, Max se tudta, hogy hova nézzen. Ezek szerint ő is most járt először itt. Biztos voltam benne, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy itt vagyunk.
Max közelebb lépett hozzám és átkarolt. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy mindenem megvan az egész világon. Ha nem lenne Scarlett, én is olyan lehetnék, mint a barátom. Élj a mának típus.

• Elképesztő, nem igaz? - suttogta a kérdést Max.

• De, az – feleltem az ámulattól tompa aggyal.

Kerestünk magunknak egy remek kis helyet a medencénél, ahova leülhettünk. Onnan tökéletes rálátásom volt mindenre: a szökőkútra, a toronyra, a városra és Max-re.
A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyik este „csak úgy” meglátogatom a számomra egyik legfontosabb emberrel Párizs nevezetességét. Pláne nem teleportálva.
Kezdtem egy kicsit oldódni, elérkezett az idő, hogy magamról meséljek. Most én dumáltam megállás nélkül és Max bólogatott, mosolygott és nevetett, amikor olyat mondtam. Igyekeztem vidámabb történeteket mesélni magamról, mert nem akartam, hogy ez a szép este kárba vesszen. Éppen ezért csak meséltem és meséltem, ciki gyerekkori cselekedeteimet, beszólásaimat. De ez mégsem zavart, valahogy úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Volt valakim, akinek bármit elmondhattam a nélkül, hogy továbbadná bárkinek is, vagy lenézne valamiért. Kezdtem hinni abban, hogy mindenki teremtve lett valakinek. Még ha első hallásra ez furcsának is tűnik.
Párizsban kicsit hűvös volt a levegő, de úgy döntöttem, hogy nem vetem be az erőmet, inkább hozzábújtam Max-hez. Ő is okos fiú volt, tudta, hogy semmi sem történik véletlenül, ahogy az én tettem sem. Mindennek megvan az oka, az én cselekedetemnek az, hogy még közelebb kerülhessek a barátomhoz, hogy újból átöleljen, hogy még jobban érezhessem észveszejtő illatát.

• Fogalmam sincs, hogy istenként milyen voltam – szólalt meg Max. - Nem tudom, hogy hogy viselkedtem veled, mit mondtam és mit nem.

• Ne aggódj, ezzel nem vagy egyedül. De szerintem ha majd visszakerülünk a többiekhez, újra emlékezni fogunk mindenre. Addig pedig megmaradhatunk a kis tudatlanságunkban.

Szinte láttam magam előtt, hogy mosolyog. Ettől a képtől melegem lett. Izgalom járta át a testemet és kellemes érzések. Úgy éreztem, mintha vér helyett boldogság folyt volna az ereimben. Ez lehet a szerelem? Erről a boldogságról csöpögnek a mexikói sorozatokban? Végül is, jó érzés volt.

• Jaycee Brown – szólt Max.

Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Hangja olyan komolyan hangzott, ezért úgy éreztem, hogy rá kell nézzek. Tekintette vonzott magával.

• Szeretlek – mondta.

Arcomat elöntötte a pír, szinte éreztem. Szégyellősen elmosolyodtam de egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak. Időt kellett nyernem, ezért odahajoltam hozzá, ő pedig megcsókolt.
Eleinte azért akartam csókolózni, hogy legyen időm agyalni, mit válaszoljak, de ahogy az ajkai az enyéimhez értek, ott teljesen végem volt. Elvesztem, egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, de még közelebb bújtam hozzá és átengedtem magam a pillanatnak. Én nem tudtam a mának élni, de a pillanatnak igen. Számomra ez volt a fontosabb.
Annyira elvoltam a csókkal, hogy amikor abbahagytuk, már magamtól is tudtam a választ, a nélkül, hogy egy pillanatig is gondolkodtam volna rajta.

• Én is szeretlek – feleltem.

Szemébe nézve elkapott egy örvény, ami magával rántott az érzelmek világába. Soha nem akartam túlzottan romantikus lenni, de Párizsban, a kivilágított Eiffel torony előtt, kettesben az egész létezésem lényegével ez egyszerűen teljességgel lehetetlen volt. Felesleges lett volna próbálni is.
Ez az este volt eddig a legszebb az életemben. Csak Max és én, na meg persze Párizs. Nem ültünk végig az Eiffel toronynál, elmentünk sétálni, bejártuk a város központját, korán nyitó kávézóba is beültünk, Max pedig elővarázsolt némi pénzt a zsebéből, amit elfogadott a pénztáros.
Sétálóutcán kivilágított üzletek ezrei díszelegtek, én pedig szinte mindegyiknél percekig ámuldoztam. Max szinte rángatott, hogy menjünk már tovább, szinte fellélegzett, mikor kiértünk a sétálóról. Ennél jobb estét álmomban sem reméltem volna.
Egy idő után úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, ezért bebújtunk egy sötét utcába és teleportálunk. Újból megcsaptak az érzések, a talaj eltűnt, a gyomrom vele együtt, de mindkettőt visszakaptam, amikor újból a parkban, a fa alatt találtam magamat.
Most már egyáltalán nem ért kellemetlenül, hogy kézen fogva sétáltunk. Büszke voltam arra, hogy Max kezét foghatom. El is lettem volna így órákig, de amikor megláttam, hogy éjfél körül jár az idő, szinte megijedtem. Egyből azon kattogott az agyam, hogy mit mond majd apa, ha rajtakap, hogy ilyenkor megyek haza. Körülbelül életemben nem maradtam ki idáig, hacsak nem bulizni voltam. Ami pedig nem fordult elő túl sokszor.
Így a hátralévő utat kicsit sietve tettem meg, Max szinte nevetve kocogott mellettem. Ő egyáltalán nem értette, hogy miért sietek ennyire, de nem is érthette. Hiszen nem olyan körülmények között, nem olyan önmegtartóztatóan nevelkedett fel, mint ahogyan én.
Az utcánkban már visszavettem a tempóból. Akkor tudatosult el az agyamig, hogy mindjárt szét kell válnunk és ezt nem akartam. Max is észrevette, hogy lelassítottam, de neki sem kellett magyaráznom, hogy miért. Mintha tudta volna, hogy mit miért teszek.
A házunk előtt megállva észrevettem, hogy apa dolgozószobájában ég a villany. Sejtettem, hogy ő még ébren lesz. Csodálkoztam volna, hogyha nem így van. Szinte éreztem.

• Nagyon jó este volt. Remekül éreztem magamat – mondtam.

• Én is – felelte Max és ajkát félmosolyra húzta.

Odahajolt hozzám és újból megcsókolt. A nyakam kellemesen bizsergett, kicsit csiklandozott.

• Holnap találkozunk – jelentette ki szerelmem, majd megsimította az arcomat.

• Jó éjt.

• Jó éjt.

Megfordult és elindult hazafelé. Egy ideig csak néztem utána, aztán láttam, hogy elhalványul, innen tudtam: hazateleportált. Mivel már későn volt, fáztam is, nem akartam tovább kint állni az utcán.
Az ajtó nyitva állt, én zártam be, miután beléptem a házba. A kellemes meleg bekúszott a felsőm mögé. Leültem egy fotelbe és levetettem a cipőmet.
Apa dolgozószobájának ajtaja szinte hívogatott, tudtam, hogy úgyis beszélni akar majd velem, ezért úgy döntöttem, hadd legyek minél hamarabb túl rajta. Ezért miután feltettem a cipőmet a cipős polcra, elindultam az irodája felé.
Apa az ablaknál állt, kezében egy pohár volt, benne egy kevés whisky aranyozódott. Kezdtem úgy érezni, hogy bulit csaptak itthon annak örömére, hogy van barátom. Mi lelte ezeket?

• Jól érezted magad? - kérdezte apa.

• Igen – feleltem szűkszavúan.

Nem volt kedvem elmesélni, hogy elteleportáltunk Párizsba, szóval inkább nem mondtam semmit.

• Tudom, későn jöttem, de eltelt az idő – védtem magam.

• CeeCee – na lám, kezdett visszaszokni a régi becézésemre – nehéz feldolgoznom, hogy felnősz. Eddig nem kellett törődnöm vele, mert nem mutattad a jelét, attól eltekintve, hogy nőiesedtél.

• Ezért hívsz újra CeeCee-nek? - érdeklődtem.

• Nem bánnád?

• Ha ezzel megtudnád nyugtatni magad – rántottam meg a vállaimat.

Apa letette a poharat az íróasztalára, majd odajött hozzám és magához ölelt. Soha életemben nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elfogadnia a felnövésemet. Bár mindig is én voltam a pici lánykája – akkor is az leszek, ha egyszer férjhez megyek –, de erre akkor sem számítottam.
Én is öleltem apát egy ideig, majd elengedtem és adtam neki egy puszit.

• Szép álmokat.

• Neked is – felelte.

Elmosolyodtam, majd bementem a szobámba. Az igazat megvallva, körülbelül ilyen beszélgetésre számítottam. Apa mindig is lelkizős volt – hiába tagadta –, én pedig örököltem tőle, szóval mi ketten igazán könnyen meg tudtuk beszélni, ha nézeteltérésünk támadt.
Átöltöztem pizsamába és bebújtam az ágyamba. Kitapogattam az egyik nagyobb mackómat és magamhoz húztam. Max-et ölelem. Ezzel a gondolattal aludtam el.