Kétségbeesetten néztem a barátnőmre. Tizenöt másodperce még kettesben csókolóztunk Max-szel a kazánházban, aztán megjelent Sage és fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek.
Aztán elkezdtek dőlni belőlem a szavak: hogy nem akartam megbántani, egyszerűen csak nem akartuk, hogy kitudódjon, legfőképpen Scarlett miatt, de barátnőm egy szót sem szólt. Végighallgatta, míg beszéltem, egyszer se magyarázott bele a szövegembe, ami eléggé meglepett, de úgy döntöttem, hogy ezt egy kicsit félreteszem. A fontos az volt, hogy elmondjak neki mindent, még mielőtt rosszra fordult volna a helyzet közöttünk. De ő egyszer meg nem szólalt.
Mikor elhallgattam és reménykedve pislogtam Sage-re, végre kitört belőle a szóáradat.

• Igazából nem is ezen akadtam ki – kezdte. – Vagyis ezen is, mert fogalmam sincs, hogy miért nem mondtátok el nekem, hiszen én vagyok az egyetlen emberi lény, aki tud mindenről és hallgat, mint a sír!

• Hanem? - meredtem rá.

Sage a zsebébe nyúlt, majd kivett belőle egy kis, fehér színű borítékot. A borítékban egy papírcetli volt, azt adta át nekem. Közben előre elkezdett beszélni, hogy megelőzze a kérdezősködésemet.

• A szekrényemben találtam. Fogalmam sincs, hogy ki tehette be oda és hogyan!

Szétnyitottam az összehajtott papírt, majd felolvastam a három szavas üzenetet, hogy Max is hallhassa. Biztos voltam benne, hogy nem tudja azonnal a megfejtést, de hallania kellett.

Menj a kazánházba!

Döbbenten néztem felváltva Max-re, majd Sage-re. Honnan kaphatta ezt az üzenetet? Hiszen Scarlett az összeszólalkozásunk után teljesen másfele ment, mint Sage szekrénye! Még becsúsztatni se lehet, hiszen nincsenek rajta rácsok, vagy kisebb nyílások. Szimpla szekrény, teljes elzártsággal!
A fejemhez kaptam. Kezdett túl sok lenni nekem ez az egész. Scarlett és a barátai viselkedése, Max-ről valahogy kiderült, hogy ő Godfrey, majd az üzenet amit Sage kapott. Nem tudtam már ezt az egészet hova tenni. A dolgok összekuszálódtak a fejem felett.
De ahogy elnéztem az üzenetet, valami különös érzés fogott meg. A gyomrom kissé görcsölt, szívem a torkomban dobogott. Ismertem a kézírást. Fogalmam sem volt, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy láttam már. Bármelyik diák lehetett az iskolából, aki mellett többször is ültem. Elvégre nem volt teljesen azonos órarendünk Sage-el, más mellett is ültem már. Ki tudja, lehet, hogy valaki észrevett minket, hogy bementünk a kazánházba és gyors továbbította az információt barátnőmnek. Ez reális lenne, de hogyan juttatta bele a szekrénybe az üzenetet? Ez a nem mindegy.

• Bármi is folyik itt, egyelőre nem tudunk mit tenni – szólalt meg Max. - Este beszélünk Trinával és Abbottal, de jobb ötletem nincsen.

Helyeslően bólogattam, majd Sage felé fordítottam a fejemet. Arcára mindenféle érzelem kiült, szinte rá volt írva, hogy mit érez. A történtek eléggé kikészítették. Nem csodálkoztam rajta.
Egyik karommal átöleltem és a vállánál fogva magamhoz húztam. Nyugtatni próbáltam.
Az iskola csengője zavarta meg a csendet. Külön kellett válnunk, mert mindhármunknak más órái voltak. Max spanyolra ment – mondani se kell, hogy ő a legjobb a nyelvből az egész suliban –, Sage biológiára, én pedig angolra. Kicsit féltem, hogy hogyan fognak a csoporttársaim viselkedni velem, hiszen biztos voltam benne, hogy ők is értesültek a rendőrségen tett látogatásomról.
Ahogy megálltam az angol terem ajtaja előtt, azon gondolkodtam, hogy tényleg megéri-e bemenni? Érdemes lenne végigülni az órát, miközben mindenki rajtam röhög? Haboztam.
Végül úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ha nem lesz reakció, bent maradok, ha kiröhögnek és kiabálni kezdenek, akkor pedig menekülök. Ez volt a tervem.
Ahogy beléptem az ajtón, mindenki felém fordult. Legnagyobb meglepetésemre az egész csapat ujjongott, az első padból konfettit dobáltak rám, a padomnál pedig lufik díszelegtek.
A padtársam, Lennie odasasszézott hozzám, magához szorított. Éppen csak az hiányzott, hogy kezet fogjon velem és gratuláljon, amiért majdnem szétvertem Scarlett Preston arcát.

• Végre valakitől megkapta, amit érdemelt – mosolygott Lennie.

Megpróbáltam visszamosolyogni, de inkább csak leültem a helyemre és szállni engedtem a lufikat, amik a padom felett lebegtek, nehezékekkel a helyükön tartott szárakkal.
Közben megérkezett Miss Lisbeth tanárnő is. Finoman elmosolyodott, amikor rám nézett, nekem pedig nevetni támadt kedvem, de csak bólintottam.
Kellemes csalódás volt a csoport viselkedése. Remélni se mertem ilyen pozitív reakciót.
Az órán Mark Twain életét vettük, a tanárnő egyszerre beszélt és írt, mi pedig buzgón jegyzeteltünk a tábláról. Soha ilyen gyorsan még nem telt el egy óránk sem. Hiába írtuk ki a kezünket, hiába telt be legalább kettő A4-es oldal, egy nyafogás se hagyta el a szánkat. Valahogy úgy éreztem, hogy ezen az órán többet tanultunk, mint eddig az egész tanévben.
A jelzőcsengő állította meg Miss Lisbeth-et az írásban. Megfordult és közölte, hogy ki kell olvasnunk a Jeanne d'Arc című művet. Két hetet adott rá, aztán még három napot, hogy írjunk róla egy fogalmazást. Most először fordult elő, hogy teljesen ránk bízta a fogalmazás típusát, lehetett magáról az alakról írni, a könyvről, a gondolatainkról. A lényeg csak az volt, hogy csináljuk meg.
Összeszedtem a cuccaimat, majd Lennie társaságában elindultam az aula felé. Már előre meg is terveztem magamnak a délutánomat: úton hazafelé beugrok a könyvtárba, kikérem a könyvet, majd némi otthoni erőgyakorlás után el is kezdem olvasni.
Igazán reménykedtem benne, hogy most először tényleg minden úgy is alakul, ahogy elterveztem.