Mikor beléptünk a házba a garázsajtón keresztül, eszembe jutott, hogy van még valaki, aki biztosan beszélni szeretne velem: az anyám. Teljesen biztos voltam benne, száz százalékig.
Jól sejtettem. Épp megterítette az asztalt, amikor mi megérkeztünk. Egyből abbahagyta, amit addig csinált és már jött is oda hozzánk. Kivette a kezemből a szatyrot és az asztalra rakta.

• Halljam, mi történt?!

Apára néztem, ő pedig jelezte, hogy az én dolgom. Egyszerűen csak nekiállt bepakolni a konyhaszekrénybe és a hűtőbe a vásárolt holmikat, engem pedig bedobott a cápák közé.
Will közben a tévé előtt ücsörgött, de ahogy megjelentünk a házban, ő is megfordult, érdekelte, hogy mi történik itthon. Hát persze. Hogyha vele történne, nem érdekelte volna ennyire.
Anya várakozóan nézett rám. Egyáltalán nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, hogy mit mondhatnék neki? Bumm, a közepébe: kiütöttem Scarlett-et?!

• Elvetettem a sulykot – jelentettem ki végül.

Anya mély levegőt vett, nem kerülte el a figyelmemet az a szigorú nézés, amit megpróbált félelmet keltőé varázsolni. Egyáltalán nem sikerült neki, hiszen világéletében túl kedves arca volt ahhoz, hogy ráncolt homlokkal, szúrós szemekkel bámuljon.

• Ez nem kifejezés. Keela telefonált és közölte, hogy kereshetünk védőügyvédet!

Apa morgása jól hallható volt. Éreztem rajta a dühöt és a csalódottságot. De most nem bennem csalódott, hanem abban a nőben. Hiszen jó barátok voltak, vagy valami hasonlók. Kollégák.

• Sajnálom anya – mondtam egyszerűen.

Valamivel meg kellett törnöm a csendet, ami anyám kijelentése által keletkezett. Védőügyvéd, tárgyalás, büntetés. Kezdett az egész az agyamra menni, pedig csak akkor kezdődött.
Anya magához ölelt, majd kijelentette, hogy kész a vacsora. Apára néztem, ő pedig bátorítóan elmosolyodott. Bólintottam, majd helyet foglaltam az asztalnál.
Vacsorázás közben senki sem szólalt meg. Mindenki csendben evett. Ezúttal most elmaradt a szokásos családi trécselés az asztal körül. Most mindannyian csak néztünk magunk elé, elfogyasztottuk a tányérunkra szedett ételt, majd elszállingóztunk a szobáinkba.
Gyorsan letusoltam, majd úgy döntöttem, hogy véget vetek a mai napnak. Befeküdtem a jó meleg ágyamba és elaludtam a dörgés és villámlás kísérte zivatarban.

Igen, ez az, amitől féltem. Pontosabban nem féltem tőle, de számítottam rá, hogy nem hagyják szó nélkül a történteket ők sem. Pont ezért álltam a szokásos, hófehér ruhámban az aranykapu előtt. Mindig is imádtam – vagy legalábbis emberként –, ha az arany színt fehérrel párosították. Ez a kapu pedig pontosan így festett. Éppen csak hozzáértem, máris kinyílt. Lassan, de csöndesen.
A kapu túloldalán csodálatos látvány fogadott. Hatalmas, színekkel borított kert tárult elém. Három évszaknak megfelelő színű fák, virágok, bokrok díszelegtek mindenhol. A szívem nagyot dobbant a látványtól. Annyira otthonos és varázslatos volt minden.
Elindultam előre az ösvényen. Mintha tudtam volna a járást, úgy sétálgattam a fák alatt. Csak mentem, követtem az ösvény vonalát és vártam, hogy hova lyukadok ki.
Az ösvény végén egy tó kezdődött. Tiszta, zöld színű vizén át lehetett látni, megszámolhattam volna a kavicsokat a tavacska alján. Milliónyi halat láttam, ők speciel nem varázsoltak el. Nem szerettem őket sohasem. Kivéve a nagyon kicsi, színes díszhalakat.
Egy híd vezetett a tó közepéhez, ahol egy hatalmas, tört fehér színű, kör alakú filagória díszelgett. Ott állt három alak, pontosabban egy istennő és két isten. Természetesen Trina, Abbot és Godfrey.
Lassan sétáltam át a hídon, mert lélekben még fel kellett készülnöm a következő beszélgetésre is. Nem volt elég, hogy napközben többen is leszidtak, még ezen is túl kellett esnem.
Még csak oda se értem a filagória alá, Trina máris megszólalt.

• Glyniss, a nyugodtság, önuralom és meggondoltság példaképe.

• Ne gúnyolódj – kértem.

• Igaza van – állt mellém Godfrey. - Megkapta már párszor.

Trina nekidőlt a filagória oldalának, kezével a párkánynak támaszkodott.
Mindannyian csendben maradtunk. Vagy nem volt kedvük beszélni, vagy nem tudták, hogy biztosan kimondják-e azt, amire gondolnak. Mindenesetre nekem volt kérdésem.

• És most mi lesz?

• Semmi – felelte Abbot. - Várunk és meglátjuk, mi történik.

Nagyra nyílt szemekkel meredtem rá. Hogy őszinte legyek, nem ez volt az a válasz, amit tőle vártam. Mindig ennyire hihetetlenül bőbeszédű? Ezt nem hiszem el!

• Ennyi? - kérdeztem.

• Az a vihar a mi leszidásunk volt – magyarázta Trina. - Mit csinálhatnánk még? Godfrey úgyis rám förmedt, hogy hagyjalak békén.

• Nem rád förmedés volt, csak kérés – vágta rá Godfrey.

Nekem ebből elegem lett. Mi ez a civódás? Ilyenre még sosem volt példa, emlékezetem szerint.

• Elég. Ez nem érdekel, nem számít. Delaney a fő probléma, róla kell beszélnünk – mondtam.

A többiek végre komolyabbak lettek egy kicsit, innentől kezdve normálisan megtudtuk tárgyalni a fontos dolgokat. Mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy semmiképpen sem úszom meg a dolgot büntetés nélkül. Ez csak természetes, nem is vártam mást. Hiszen maradandó sérülést okoztam Scarlett-nek, ez lesz a fontos a számukra. Nem mintha a plasztikai sebész apja nem tudná helyrehozni a hibákat. Nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás.
Megbeszéltük, hogyha lehetséges, nem csinálunk a hátralévő 6 hétben mást, csak edzünk, edzünk és edzünk a szülinapomra. Már az idejét sem tudtam, hogy mikor próbálkoztam utoljára kordában tartani a természetfeletti erőimet. A péntek délutáni iskolai program pedig úgyis elmarad, hogyha közmunkára ítélnek. Azt is be kell pótolni.
Az egész éjszakát átbeszéltük. Úgy éreztem, hogy lélekben egyre jobban felkészültebb lettem. Nem csak testileg, szellemileg is szükségem volt arra, hogy készen legyek a születésnapomra. Másképpen esélye sem lenne a világnak. Vagy talán csak egy kicsi.