Miután apa és Mr Gibson átbeszélték a dolgokat a tárgyalásról, kimentünk a kihallgatószobából. Mivel a rendőrfőkapitány még behívta apát egy kicsit az irodájába, én leültem az egyik padra az épület elé, ott vártam. A jobb lábam megállás nélkül járt az idegességtől, nem bírtam abbahagyni. A táskám pántját gyűrtem és az ajkaimat harapdáltam.

• Jaycee!

Az ismerős hangra felemeltem a fejemet.
Szétáradt bennem egy kellemes érzés, kicsit melegem lett és úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyok és miért. Mert Max is ott volt.

• Max! - kiáltottam letörten.

Odafutott hozzám, én pedig pont akkor álltam fel a padról, amikor odaért.
Átöleltük egymást és adott egy gyors puszit az ajkaimra. Kezei a karjaimon pihentek, ahogy megálltunk egymással szemben. Szemeiből olvasható volt az aggodalom, amin egy cseppet sem csodálkoztam. Láttam az arcomat a szemében. Nagyon nyúzottnak tűntem.

• Jól vagy? Nincs semmi bajod? Mi történt? - kérdezősködött.

• Ne aggódj, minden oké – mondtam, s egy hajtincset a fülem mögé rejtettem.

Visszaültem a padra, Max pedig helyet foglalt mellettem.

• Mesélj – kért.

Megint az ajkamba haraptam. Annyira jól esett, hogy ott van mellettem, hogy nem akartam elrontani azzal az érzést, hogy belekezdek a roppant izgalmas napom történéseinek mesélésébe.
De a mély, sötétbarna szemei szinte könyörögtek. Nem bírtam nemet mondani.

• Sage mondta, hogy verekedtem Scarlett-el? - kérdeztem.

Max ledöbbent. Én azt hittem, hogy már mindenki erről beszél, ő azonban nem tudott semmiről. Vagy csak ő nem hallotta, vagy még nem terjedt el túlzottan a híre.

• Megrepedt az orrporca – folytattam. - Feljelentést tettek ellenem.

Az arcán szétáradt a kétségbeesett düh. Láttam rajta, hogy legszívesebben felpattanna a padról és elrohanna Scarlett-ék házáig, hogy szétverje az egészet, de főleg a lányt. Lehet, hogy tényleg összeillettünk. Mind a kettőnknek voltak gyilkos gondolatai Scarlett-el kapcsolatban.
Mély levegőt vettem, mert egy kicsit féltem attól is, hogy nem haragszik-e meg, amiért ekkora őrültséget csináltam, de nem láttam semmilyen jelét ennek.

• És most mi lesz? - kérdezte Max.

Megráztam a fejemet. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Még mindig láttam apám csalódott arcát magam előtt. Annyira friss volt előttem a kép, annyira tiszta. Bekönnyeztem.

• Nem tudom – suttogtam. - Talán pénzbírság, közmunka... de mindenképpen szobafogság.

Éreztem, ahogy meleg karjával átkarolt és magához húzott. Megint szétáradt a testemben a meleg. Olyan jó érzés volt, hogy ott van velem. Szavak nélkül is tudtam, hogy mindenben támogat.
Nyílt a rendőrség bejárati ajtaja, apu lépett ki rajta. Én hamarabb vettem észre, mint Max, szóval apa tisztán látta, hogy a srác átölelt. És tekintettel arra, hogy mi történt, nem tudta elrejteni a mosolyát, legalábbis teljesen nem tudta.
Közben Max is felnézett és elengedett. Amikor apa odaért hozzánk, felállt a padról és kezet fogtak.
Én is odaálltam mellé, táskámat a vállamra vettem. A homlokomat vakargattam.

• Mi volt odabent? - kérdeztem.

• Gibson mondott néhány nagyon érdekes dolgot. De most menjünk, anyád telefonált.

Bólintottam. Apa egy kicsit előrébb ment, elindult a kocsihoz.
Még egyszer Max-re néztem, ő is engem kémlelt a tekintetével. Kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat vajon. Féltem attól, hogy van-e rá valamilyen hatással a délután.

• Akkor majd még találkozunk – suttogta és megsimította a karom. - Viszlát! - köszönt apának.

Elindult az ellenkező irányba, én pedig egy pár másodpercig csak néztem utána. Olyan rossz érzésem támadt, hogy el kellett válnunk bizonytalan időre.
A szél erősebben fújt, felkapta a hajamat. A levegőben lehetett érezni, hogy vihar közeleg. Most ezt nem én csináltam, inkább Trina és Abbot. Mintha szükség lett volna arra, hogy még szomorúbb legyek a nap végére! Na ne már, ez most tényleg komolyan csinálják?

• Jay! - apa szólított.

Felé fordítottam a fejem, ő pedig a kocsira bólintott.

• Gyere.

Megráztam a fejemet, majd még egyszer Max után néztem. Ő is pont akkor nézett vissza.
Inteni akartam neki, de a kezeim súlyosak voltak, nem bírtam őket felemelni. Inkább lehajtottam a fejemet és elindultam a kocsi irányába.
Kinyitottam az ajtót és beültem az anyós ülésre. Babráltam egy kicsit a biztonsági övvel, addig se kellett apára néznem. Tudtam jól, éreztem, hogy rám várt.
Amikor már éreztem, hogy feltűnő lenne, ha tovább az övvel szerencsétlenkednék, abbahagytam. De nem bírtam ránézni apámra. Az ölemben pihenő kezeimet néztem.

• Még be kell ugranunk a boltba néhány dologért – jelentette ki apa.

• Rendben – suttogtam.

A motor halkan morgott, hangja átjárta a hallójárataimat, kirázott tőle a hideg.
Kihajtottunk a parkolóból és elindultunk a bevásárlóközpont felé. Apa nem szólt egy szót sem, de ennek örültem. Nem akartam megint azt hallgatni a hangjában, hogy mekkorát csalódott bennem. Elég volt ezt tudni is. Nem éreztem szükségét annak, hogy mondogassa.
Hamarosan megérkeztünk a központhoz. Hamar találtunk parkolóhelyet, már indultunk is befelé. Útközben elkezdett szemetelni az eső, így biztos voltam benne, hogy lesz egy-két szavam Trinához, mihelyst meglesz rá az első adandó alkalmam.
A lista nem volt túl hosszú, viszont a sor annál inkább. Már legalább tíz perce álldogáltunk egy helyben, amikor elment az áram. A tartalékgenerátor befuccsolt, így elemlámpák mellett, számológéppel írogattak az eladók, számológéppel adták össze az árakat.
Én is és apa is majd idegbajt kaptunk. Mindketten utáltunk sorban állni a boltban, főleg ilyenkor. Nem is beszélve arról, hogy milyen csodálatos délutánt mondhattunk a magunkénak.
Lám, pont amikor odaértünk a kasszához, visszajött az áram. Az emberek fellélegeztek, ahogy én is az apámmal együtt. Végre, gyorsan túl leszünk rajta és mehetünk haza.
Odakint már zuhogott az eső, ezért gyorsan megbeszéltük apával, hogy elrohanunk a kocsiig és villámgyorsan bedobjuk a holmikat a csomagtartóba. Otthon már úgy is kényelmesebb lesz a garázsban kiszedni őket. Addig meg csak kibírják.
Futás közben sikeresen kiesett a kezemből egy konzerv, így még azért is meg kellett állnom felvenni, eközben pedig kicsúszott a kezemből Will kedvenc zabpelyhe. Az eső pedig szakadt.
Végül sikeresen – de egyáltalán nem szárazon – beültünk az autóba. Már egészen besötétedett a felhők miatt, csak a villámok világították meg időnként az égboltot.
Apa rálépett a gázra és végre elindultunk hazafelé. Mindössze öt perc volt, míg hazaértünk.
Apu azonban nem hajtott be a garázsba. Leparkoltunk a ház előtt, a kocsi pedig leállt. De mi még nem mentünk sehová. Úgy éreztem, hogy újabb fejmosás következik.

• Gibson valami levélről és egy fényképről mesélt nekem odabent – jelentette ki.

Elmosolyodtam. Mennyivel könnyebb lenne azt mondani apának, hogy igen, istennő vagyok. Na és, van valami baj ezzel? Megbüntettek érte? Pénzbírság? Közmunka?

• Tudod, hogy nem hiszek a természetfeletti dolgokban – folytatta.

• Apa, nem vagyok varázsló – szóltam közbe. - Se boszorkány, semmi ilyesmi.

Bólogatott, de még mindig nem hajtott be a garázsba. Még volt mondanivalója.

• Nem akarom, hogy emészd magad – suttogta.

Akárcsak neki, nekem is nehéz volt beszélnem az érzéseimről. Éppen ezért pontosan meg tudtam érteni, hogy miért köhögött az elején és hümmögött a végén.

• Elragadtattam magamat és kitörtek belőlem a szavak – folytatta. - De nem akarom, hogy azt hidd, haragszom rád. Nem csalódtam benned, igazából számítottam rá.

A szívem összeszorult, amikor beszélt. Nem akartam sírni, de a könnyeim megindultak és forrón, szinte égetően folytak le az arcomon. Nem győztem törölni őket a kezeimmel.

• Jay, ne sírj! Pont olyan vagy, mint én. Ezért is tudtam, hogy nem leszel mindig angyal. Én sem voltam az – mondta.

Ránéztem és láttam, hogy az ő szemei sem szárazak. Most annyira jól esett volna, ha átölel és nyugodtan zokoghatok. De nem mertem mondani, nem mertem kérni. Ő pedig a gondolataimban olvasott. Mintha tudta volna, hogy mit szeretnék.
Közelebb csúszott a széken és magához ölelt. El sem tudtam hinni, hogy ennyire ismer. Soha, senkivel nem cseréltem volna el apát. A világ legjobb apukája!
Most kitört belőlem a zokogás. A fejemet a mellkasába nyomtam, könnyeimet az inge szárította fel. Eszembe is jutott, hogy bocsánatot kellene, hogy kérjek tőle ezért, de nem voltam képes megszólalni. És tudtam, hogy elnevette volna magát. Nem akartam butának tűnni.
Egy perc lehetett az egész és a könnyeim eltűntek. Apa elengedett, én pedig a háttámlának dőltem. Megtöröltem a nedves arcomat, majd újból apámra néztem.

• Szeretlek – mondtam.

• Én is, CeeCee.

Akaratlanul kitört belőlem a nevetés. Kiskoromban mindig így hívott, de amikor idősebb lettem, úgy döntöttem, hogy túl kislányos és megkértem, hogy ne hívjon így többet.
Egy világ dőlt össze benne, de hamarosan rászokott a Jay-re. Most azonban, jelezve, hogy minden rendben lesz, újból a régi becézésemen szólított. Néha azt hittem, hogy már nem is emlékszik rá.
A kocsi felmordult, a garázs ajtaja pedig felemelkedett. Beparkoltunk, majd kiszedtük hátulról a vásárolt holmikat. Néhány dolog kiesett a zacskókból, azokat még belesuvasztottuk.
A garázsajtó becsukódott mögöttünk, én pedig a házba vezető ajtóhoz léptem.

• Valami büntetés? - kérdeztem. - Szobafogság, hasonló?

Apa elmosolyodott és megbökte a vállamat.

• Nem lesz elég az, amit a bíróság kiszab rád? - kérdezte.

Halkan nevetni kezdtem. Pont úgy, ahogy apa szokta.

• De, elég lesz.