Végig a földet nézem, míg a rendőr bevisz az épületbe. Odabent nyüzsgés fogad. Csak egy-két ember emeli rám a tekintetét, mindenki el volt foglalva a maga gondjával.
A recepcióhoz mentünk, azt hiszem, így kellett mondani. Végül is inkább az volt, mint pult.
Az ott álló férfi érdeklődve figyelt, míg odamentünk.

• Nahát, rég láttam ilyen szép bűnözőt – szólalt meg.

• Nem vagyok bűnöző – feleltem.

A két férfi egymásra nézett, majd a recepciós elővett néhány lapot és a járőr elé tolta, aki behozott. Mielőtt elkezdte volna töltögetni, szólt az egyik női munkatársának, hogy vigyen be, amíg ő elintézi a papírokat. A nő bólintott, szinte egyből mellettem termett és elkezdett tuszkolni előre.
Nem álltam ellent, nem akartam még nagyobb zűrt okozni magamnak.
Amikor megláttam a cellát, ahol az időm egy részét el kell töltenem, amíg nem érkezik meg apa, vagy bárki más, elállt a lélegzetem. Lepukkant emberek közé kellett bemennem, akik mocskosak voltak, veszélyesnek tűntek és már messziről is éreztem a kellemetlen szagukat.
Át kellett adnom a táskámat és a cuccaimat egy férfinak, nem vihettem be magammal semmit sem.
A cella ajtaja kinyílt, én pedig beléptem rajta. A rendőrnő levette rólam a bilincset, de nem tudtam fellélegezni. Jól esett, hogy már nincs rajtam, de ott voltam egy cellában egy jó pár szerencsétlennel, nem kívántam még jobban érezni a szagukat.
Beálltam a sarokba, a rácsoknak támaszkodtam. Nem fordítottam teljesen hátat a többieknek, de eléggé elfordultam tőlük jelezve, hogy nem kötelező hozzám szólni. Mindezek ellenére csoda lett volna, hogyha nem köt belém valamelyik.

• Szépségem, lebuktál, hogy narkót árulsz? - szólalt meg az egyik.

Nem szólaltam meg, töretlenül bámultam kifelé a rácsok mögül. Olyan megalázó helyzetbe kerültem, amilyet soha nem éreztem még. Már alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.

• Szerintem a sarkon állt, azért hozták be – vihogott egy másik.

Ökölbe szorítottam a kezeimet, de megpróbáltam elengedni a füleim mellett a bunkó megjegyzéseket.
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan fogok kilábalni ebből az egész helyzetből. Ha idejön Max, rendben, velem lesz, de mit fog tudni csinálni? Szólni kell apának!

• Lehet, hogy egyszerűen csak vandál, csak a haverjai elmenekültek, ő meg itt kötött ki – találgatott egy harmadik, természetesen hibásan.

Nem bírtam tovább, most már szinte késztetést éreztem, hogy beolvassak a bunkó cellatársaimnak.
Jézusom, sohasem gondoltam volna, hogy szükségem lesz valaha erre.

• Háromból egy se talált, ugyanis kiütöttem egy csajt és lett valami maradandó sérülése.

A srácok egy pillanatig döbbenten néztek, majd elkezdtek röhögni és olyasmiket mondtak, hogy „kemény a kislány”, meg hogy „tud valamit a kicsike”. Ezeket már el tudtam engedni a füleim mellett. Most már tudták, hogy mit keresek bent, nem foglalkoztak velem tovább.
Ekkor megjelent az ajtóban a rendőrfőkapitány, Mr Gibson. Összefonta a kezeit a mellkasán, a fejét rázta, de láttam, hogy a szája egy kis mosolyra húzódott.
Szólt az egyik őrnek, hogy engedjen ki, én pedig végre fellélegezhettem. A táskámmal együtt minden cuccomat visszakaptam, egytől egyig.
Mr Gibson szólt, hogy kövessem. Végre valaki nem rakott rám bilincset, mintha gyilkos lettem volna. Simán sétálhattam mögötte a nélkül, hogy bárki megbámult volna a bilincs miatt.
Egy kihallgatószobába vezetett minket az út. Ott kicsivel kellemesebben éreztem magamat, végre nem látott senki sem. Alig vártam már, hogy vége legyen a napnak.
Leültem az egyik székre, Mr Gibson pedig velem szemben foglalt helyet.

• Jaycee, már telefonáltunk a szüleidnek, apukád útban van ide – jelentette ki.

Leesett a kő a szívemről. Végre megjön apa, tisztázzuk a helyzetet és mehetek haza.
Aztán viszont eszembe jutott, hogy mit kaphatok azért, ami történt? Biztos nemcsak egy ejnye-bejnye lesz a jutalmam, még ha Scarlett meg is érdemelte azt, amit kapott.

• Megvárod őt, vagy még előtte elmondod, hogy mi történt? - kérdezte.

• Inkább megvárnám – feleltem.

A férfi bólintott, majd kinyitotta a kezében lévő aktát, pontosabban az én aktámat.
Fejjel lefelé is láttam, hogy benne voltak az adataim, rövid emberi életpályám. Csak a fényképem és az ujjlenyomatom hiányzott belőle. De volt egy olyan érzésem, hogy ez nem marad így.

• Megtudhatnám, hogy mi a vád? - érdeklődtem.

A rendőrfőkapitány felemelte tekintetét az aktámból, majd felém fordította a lapot, hogy elolvashassam normálisan. Teljesen ledöbbentem.
Az orvosi jelentés szerint ugyanis Scarlett Preston orrporca megrepedt. A porc nem gyógyul be, tehát nem sorolható se a nyolc napon belül, se a nyolc napon túl gyógyuló sérülések közé, így megmaradt a harmadik lehetőség: maradandó sérülés.

• Ha nem vonják vissza a vádat, mit kaphatok? - kérdeztem.

Mr Gibson elvette előlem a lapot és visszatette az aktámba. Letette maga mellé, kezeit összekulcsolta és az asztalra támaszkodott.

• Változó. Mivel még nem vagy 18 és ez az első eseted, börtönbe nem kerülsz, az biztos. Pénzbírság, közmunka az, amit kaphatsz – mondta.

Mély levegőt vettem. Annyira nem is rossz. Tehát a börtön esélytelen, ha pedig meg fogják hallgatni, hogy nem én kezdeményeztem a verekedést, csökkenni fog a vád erőssége.
Legalábbis én ebben reménykedtem.
A tükörablakon kopogtak jelezve, hogy a kapitányt hívják. Szólt, hogy rögtön jön, majd kiment. Így újból egyedül maradhattam, felkészülve minden rosszra. Igazából a legjobban még mindig apámtól tartottam. Soha nem volt nagyobb csínyem annál, amikor múltkor eltűntem az éjszaka közepén. Ez pedig sokkal komolyabb ügy volt. Nem tudtam, hogy mire számíthatok.
Akkor pedig nyílt az ajtó. Először megláttam Mr Gibson-t, aki félreállt, hogy előre engedje a másik férfit. Összeszorult a gyomrom, a levegőt visszatartottam. Apa volt az.