Miközben Sage és én hazafelé sétáltunk, a barátnőm megkért, hogy meséljek el mindent, ami az igazgatóiban történt. Így én belekezdtem a regélésbe. Meséltem a videóról, amit az aula kamerája rögzített, a levélről, amit az igazgató kapott, nem is beszélve a fényképről.
Sage le volt döbbenve, szinte remegve kérdezte meg, hogy mire jutott Mr Sullivan. Elmagyaráztam neki az eszmecserét, amit váltottunk, de nem hagytam ki a rendőrfőkapitány halk nevetgélését sem.
Azt hiszem, a barátnőm egy kicsit lenyugodott, vagy legalább megpróbálta visszafogni magát.
Egy kis ideig csendben sétáltunk, majd úgy döntöttem, hogy rákérdezek, mi minden történt azután, miután én leléptem. Amikor vége lett az órának, nem láttam se a tanárt, se Scarlett-et.
Sage az ajkába harapott, mielőtt elkezdett volna mesélni.

• A tornatanár bevitte a kórházba, megnézetni, hogy minden rendben van-e az orrával.

Nagyokat dobbant a szívem. Volt belül valami rossz érzésem, amiről nem igazán akartam tudni, de azért mégis ott volt. Ebből baj lehet.

• És, tudtok valamit? Visszaszóltak? - érdeklődtem.

• Csak annyit tudok, amennyit Scarlett mondott – felelte.

Ledöbbentem, még a lábaim sem voltak hajlandók tovább menni. Scarlett mondott valamit Sage-nek? Miért pont neki? Mit mondott neki?

• Mit mondott? - kérdeztem.

Sage megint az ajkába harapott, amiből már levontam, hogy nem kellemes téma. Ezt eddig is tudtam, de most már jobban érdekelt az, amit az ellenségem mondott neki.

• Azt mondta, hogyha valami történt vele, feljelent – mondta.

A hideg futkosott a hátamon. Feljelent? A rendőrségre megy?
Mély levegőt vettem, lassan kezdtem tovább sétálni. Sage óvatosan lépkedett mellettem, mintha csak attól félt volna, hogy elájulok, vagy összeesek, vagy valami hasonló.
Féltem, tényleg féltem, mert nem tudhattam, hogy hogyan fognak reagálni a szüleim. Főleg apától féltem és attól, hogyha tényleg rendőrségi ügy lesz a dologból, mennyire fognak megfigyelni.

• Oké – fújtam ki feszülten a levegőt. - Talán kicsit vissza kellett volna fognom magamat.

Sage látta rajtam a félelmet, egyből megpróbált segíteni, hogy nyugodtabb legyek.

• De hé, még nem történt semmi. Lehet, hogy folyt az orra vére, de nem biztos, hogy azért, mert eltört. Még nincs semmi baj.

Egyet kellett vele értenem, én is így gondoltam. De abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy nem is lehet semmi baj. Most még nincs, akkor még nem volt.
Feszülten sétáltunk tovább, amikor megjelent az utcában egy járőrautó. A vér szinte megfagyott az ereimben, ugyanolyan izgatottan figyeltem, ahogy elgurul tőlünk nem messzi, ahogy Sage.
Lekanyarodott egy másik útra, ekkor lélegeztünk fel mindketten.

• Az biztos, hogy félelmetesen izgalmas tinédzserkorunk van – fújta Sage.

• Nekem mondod? - hüledeztem. - Nem tudom, hogy ennél mi lehetne rosszabb!

Pedig tudnom kellett volna. Éppen csak eltelt egy fél perc, már hallottuk és a rendőrautó szirénázását. Automatikusan futni kezdtem, de Sage megragadta a karomat. Igaza volt, ha elrohanok, azzal csak még nagyobb galibát okoznék magamnak. És különben is, csak egy sziréna. Nem biztos, hogy egyből engem keresnek. Lehet, hogy valakit igazoltatnak.
Hülyeségeket gondoltam, ugyanis az autó leparkolt az út mentén. A benne ülő rendőr kiszállt és felénk közeledett. Teljes testemben remegtem, ahogy elnéztem a férfit. Erősnek, komolynak és ellenszegülést nem tűrőnek látszott. A hangulatomat pedig fokozta, hogy mindenki minket nézett.

• Jaycee Brown? - szólalt meg a rendőr.

Összenéztünk Sage-el, majd bólintottam.

• I...igen – dadogtam.

• Maradandó testi sértésért feljelentést tettek ellened. Be kell jönnöd velem a kapitányságra.

A szemeim elkerekedtek, a barátnőmre néztem. Sage a kezeit tördelte, amitől megint frászt kaptam, de nem tudtam erre figyelni, hiszen a rendőrségre kellett mennem. Vádat emeltek ellenem.

• N...nem lehetne később? Én... szólni szeretnék az apámnak – egyszerre dadogtam és hadartam.

• Majd odabent felhívjuk. Most azonban, ha megbocsájtasz...

A rendőr a háta mögé nyúlt és bilincset vett elő. Eltátottam a számat és egy kicsit hátrálni kezdtem. Így is az egész utca minket bámult, néhányak még a házukból is kijöttek, hogy lássák a műsort.

• Nem lehetne ezt hanyagolni? - kérdeztem.

• Kötelező – rázta meg a fejét.

Kirázott a hideg, ahogy a bilincsre néztem. Nem vagyok bűnöző, istennő vagyok!
Sage-re néztem, ő pedig megint az ajkait harapdálta. Járt a lába idegességében, én már nem is tudtam, hogy mi történik velem. Ezek teljesen megőrültek.
Remegő kezemmel kivettem a hajamat az arcomból, majd a járőr felé nyújtottam mindkettőt.

• Hát jó – mondtam elhaló hangon. - De ne kezeljen úgy, mint egy bűnözőt.

• Jól van.

Rátette a kezeimre a bilincset, majd elindultunk a járőrautó felé. Kinyitotta előttem az ajtót, majd egy kicsit lenyomta a fejemet, hogy be ne verjem. Mintha nem tudtam volna magamtól beszállni egy autóba. El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg velem történik.
Mielőtt becsukta volna az ajtót, Sage-re néztem. Most nagyon úgy éreztem, hogy szükségem van a támogatására. De hiányzott még valaki. Max.

• Szólj Max-nek! – kiáltottam felé.

Sage bólintott, én pedig hátra dőltem az ülésen. A rácsot vizsgálgattam, amíg a rendőr beült a vezető ülésre és gyújtást adott a motornak.
Én még a barátnőmre néztem, de amikor a járőr beszólt a rádión, arra kezdtem figyelni.

• Központ, itt az 5503-as, beviszem Jaycee Brown-t.

A központ válaszolt, mi pedig elindultunk.
Összeszorítottam a szemeimet, mert vissza akartam tartani a sírást, ami már egy ideje próbált előre törni. Miután kiegyeztünk a döntetlenben a könnyeimmel, a bilincset kezdtem vizsgálgatni.
Soha nem láttam élőben ilyet. Nem is terveztem, hogy bármikor is látni szeretném. De legalább nem húzta szorosra, a kezeimet nem vágta.
Az ablakon bámultam kifelé a következő öt percben, mire megérkeztünk a kapitányságra. Nem akartam kiszállni az autóból, kocsikázhattunk volna órák hosszát is. Szégyelltem magamat, azért, amit leműveltem. De most szembe kellett néznem a joggal, hisz minden cselekedetemnek következménye van. Ennek a verekedésnek pedig ez volt. A megaláztatás, hogy úgy visznek be egy épületbe, mint valami kábszerest.