Ahogy beléptem az igazgatói irodába, teljesen ledöbbentem. Nemcsak Mr Sullivan, az igazgató volt ott, hanem a rendőrfőkapitány is, Joseph Gibson is.
Döbbenten néztem mindkettőjükre, valamint a falra szerelt plazmatévére, amin az aula volt látható.
Éppen csak képes voltam köszönni, már kértek is, hogy üljek le.
Szemeimet nem vettem le az igazgatóról, úgy foglaltam helyet a hozzám legközelebb lévő széken.
A szívem irtó hangosan kalapált, a kezeim remegtek. Nagy volt bennem a feszültség, hisz el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, hogy miért voltam akkor ott.
Mr Gibson eddig az ablakban állt, most azonban közelebb lépet és felvette a távirányítót az asztalról. Még nem indította el a felvételt, egyelőre nekem magyarázott.

• Ez egy felvétel a délelőtt történtekről. Szeretnénk, ha megnéznéd.

Bólintottam, majd a képernyőre szegeztem a tekintetemet.
Végig attól féltem, hogy majd valami más lesz a felvételen, ami rám terelheti a gyanút, de minden teljesen úgy volt, ahogy történt. A hangzavartól nem lehetett hallani, hogy Sage és én mit beszéltünk, csak az látszott, ami tényleg történt. Láttam magamat, ahogy valamit nagyon nézek – Scarlett – aztán pedig elkezd lángolni a függöny. A hátam mögé néztem, Sage pedig mutatta, hogy máshol is elkezdett égni a függöny. Ezután mindketten felpattantunk a helyünkről és kiabáltam, hogy tűz van. Csak hogy a kamera azt is vette, hogy utána még egy helyben állva megint azt az ismeretlen pontot néztem, amit a tűz előtt. De ezt a pontot nem mutatta a kamera.
Mr Gibson megállította a felvételt, én pedig a homlokomat ráncolva néztem a férfiakra. Nem értettem, hogy miért kellett ezt az egészet megmutatni nekem. Hisz nem csináltam semmit.

• Jaycee, elmondanád, hogy mit néztél annyira, mielőtt a tűz kiütött? - szólalt meg a rendőr.

Gyorsan megpróbáltam összekapni magamat, feljebb ültem a széken.

• Scarlett Preston-t – feleltem.

A férfiak mind összenéztek, engem pedig kezdett ez az egész kikészíteni.

• Mond, van bármiféle fogalmad arról, hogyan történhetett mindez? - kérdezte Mr Sullivan.

Hát persze, az a helyzet, hogy istennő vagyok, a tűz, a víz, a föld és a levegő felett is uralmam van, Scarlett pedig a tűz istennője, egy picit haragszunk egymásra, ő pedig jelzésképpen, hogy most nagyon jobban haragszik, mint eddig, felgyújtotta az aulában található összes függönyt!

• Fogalmam sincs – mondtam.

• Sejtelmed sincs, hogy miért pont mögöttetek gyulladt meg a függöny?

Mondtam már, hogy Scarlett és én kicsit összevesztünk!

• Nem, egyáltalán nem tudom. És azt sem értem, hogy mi ez az egész! Nem csináltam semmit, hisz maguk is láthatják! Mit akarnak rám kenni?

Egy kicsit kikeltem magamból, pedig igyekeztem visszavenni. Úgy éreztem, hogy ennyi még igazán nem hozhat nagy bajba. Éppen elég nagy bajban vagyok annak hála, hogy az vagyok, aki.

• Semmit sem akarunk rád kenni – jelentette ki Mr Gibson. - És mi is látjuk, hogy se te, se a barátnőd nem csináltatok semmit.

• Akkor miért vagyok itt? - tettem fel a legfontosabb kérdést.

Az igazgató beleült a hatalmas bőr székébe és elővett egy lezárt borítékot. Vagyis, egyszer le volt zárva, azóta már felbontották. Ezt csúsztatta át nekem.
Zavartan kivettem a borítékból a tartalmát és nézegetni kezdtem. Egy levél volt az, gépelve, így esélyem sem volt, hogy felismerhessem az alkotó kézírását.

Tisztelt Igazgató Úr!

Nevetni fog, csínynek találja, nem tudom. De muszáj tudomására hoznom, hogy Jaycee Brown nem az, akinek látszik. Fogalmam sincs, hogy ki ő igazából, de nagyon meglepődtem, amikor teleportálni láttam! Nem, nem őrültem meg. Tényleg teleportált. Ha nekem nem hisz, higgyen a képnek, amit mellékeltem! Éppen sikerült lencsevégre kapnom.
Ha teleportálni tud, ki tudja még, hogy mire lehet képes?

A teljes nevemet nem kell tudnia. Elég, ha csak annyit tud: Delaney.

A hideg is kirázott, miközben a levelet olvastam. Szóval Delaney megpróbál bemártani az iskolában. És még ki tudja, hogy hol fog még próbálkozni.
A levelet letettem az asztalra és kézbe vettem a fényképet. Még Scarlett-ék lakásában készült, felismertem a puccos csempéket és az aranyozott kép egy részét, ami a képen volt.
Én igyekeztem valamerre, abban a szerelésben, amiben ott voltam, igencsak halványan látszottam. Észre sem vettem pedig, hogy teleportáltam volna abban a lakásban.
A homlokomat ráncoltam, mert belém csapott egy gondolat, hogyha nem játszom meg magamat, még a végén tényleg kiderül az igazság. De nem derülhet ki, nem hagyhatom!
Letettem a fényképet az asztalra, rá a képre és úgy néztem az igazgatóra, mint a dili doki a páciensére, akinek nagyon nagy zűrzavar van a fejében.

• Szóval tudok teleportálni – kijelentettem, de hangomban érződött a gúny. - Hát ez remek. Annyira örülök annak, hogy teleportálásra vagyok képes, hogy felgyújtottam az összes függönyt az aulában, nem törődve senki testi épségével. Ja amúgy, totál ilyen vagyok.

Mr Gibson elmosolyodott, én pedig láttam rajta, hogy mellettem áll. Biztos voltam benne, hogy nem hisz a természetfeletti dolgokban és ez így van rendjén. Nem is kell hinnie. Ezzel csak az én feladatomat könnyíti meg. Úgy kezdtem érezni, hogy ki tudok bújni a „vádak” alól.

• Nem mondom, hogy hiszek a levél írójának, Jaycee – mondta az igazgató. - Egyszerűen ez a kép olyan valódi! A rendőrség is megvizsgálta és igazinak nyilvánította. Mond csak, ez hogy lehetséges?

• Nem tudom, érti? Nő vagyok, nem érdekelnek túlzottan az ilyen technikai dolgok, szóval nem tudom megmagyarázni! Talán rossz volt a fényképező, amivel lefotóztak, homályos a kép, vagy nem tudom! De abban biztos vagyok, hogy nem tudok teleportálni, se függönyöket égetni!

Az irodában csend uralkodott, csak Mr Gibson néha feltörésre vágyó, de erősen elnyomott kuncogását lehetett hallani, legalábbis az én fülemmel.
Az igazgató hátradőlt a székén és a kezeit az arcára tette. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Megsajnáltam egy kicsit, de nem mondhattam el neki az igazságot! Az emberek nem tudhatnak rólam. Az embereknek nem vagyok más, csak Jaycee Brown.

• Nem tudok mit csinálni. Nem vonható felelősségre senki sem, ez ügyben pedig, hogy varázsló vagy-e, vagy sem, megint csak nem tudok egyről a kettőre jutni – mondta Mr Sullivan.

• Oké, akkor most már elmehetek? - kérdeztem.

A férfiak összenéztek, láttam az igazgatón, hogy még habozott, de a rendőrfőkapitány bólintott jelezve, hogy engedjen az utamra. Máris megkedveltem.

• Na jó, menj vissza órára – felelte végül Mr Sullivan.

Máris felálltam a székről és indultam volna ki, amikor az igazgatóhelyettes megszólalt.

• Véletlen egybeesés, hogy a tűz előtt Scarlett-et bámultad, testnevelés órán pedig megverted?

Már a kilincsért nyúltam volna, amikor ez a kérdés elhangzott.
Szinte éreztem, hogy az irodában egy fokkal hűvösebb lett a levegő. Nem haboztam, nem tehettem, inkább gyorsan megfordultam, had mehessek végre a dolgomra.

• Igen, véletlen. Kézilabdáztunk, ő lekönyökölt, megrúgott, megtépett. Ennyi igazán kijárt neki.

Ebben a pillanatban kiléptem az iroda ajtaján.
Nem érdekelt, hogy mit gondol a három férfi, nem érdekelt, hogy indul-e valami vádaskodás a rendőrségen e miatt, mert tudtam, hogy van egy apám, aki magánnyomozó és Scarlett anyjával jóban van, biztos voltam benne, hogy nem lehet az egészből nagy galiba.
Visszamentem a tornaterembe, de az öltözőben maradtam. Letusoltam, átöltöztem, megfésülködtem és mire kicsöngettek és a többiek kijöttek, én már készen is lettem. Megvártam Sage-t, míg elkészül és már indultunk is hazafelé.