Mostanában sokat álmodtam, azt hiszem, hogy túl sokat. Éppen ezért volt annyira furcsa, amikor nem össze nem illő képeket, hanem egy ismerős gyümölcsöst láttam magam előtt.
A fehér, istennői ruhám volt rajtam, hajam a vállaimra omlott, talpam mezítelen volt.
A gyümölcsös felé sétálva már tudtam, hogy mi történt. Nem álmodtam, újból Trina otthonában voltam. Oly hosszú idő után újra.
Barátnőm a gyümölcsfák között sétált, majd megállt a kertje közepén álló szökőkútnál és a szélére ült. Kezeit a ragyogó, hűs, tiszta vízbe mártotta és az arcát öblítette le vele.
Megtörölte arcát, majd mosolyogva, lassan odasétált hozzám. Mozgása kecses és könnyed volt.

• Glyniss, kedvesem. Hát egymásra találtatok – mondta lágyan.

Csak álmomban nem zavart, ha az igazi nevemen szólítottak.
Elmosolyodtam és pironkodva a földre néztem, mint egy szerelmes kislány. Szívem nagyot dobbant, izgatottságot éreztem a mellkasomban. Egy pillanatra azon kezdtem el tanakodni, hogy a lélek a mellkasunkban foglal helyet? Csak mert minden érzés mintha onnan származna...

• Újból egymásra találtatok – nevetett Trina és boldogan magához ölelt.

Viszonoztam az ölelését, de gondolataim megakadtak a legelső szaván. Nem is bírtam magamban tartani a kérdést, ahhoz túlságosan érdekelt, hogy miért mondta így.

• Újból? - kérdeztem.

Trina arcáról nem volt képes távozni a boldogság mosolya, egyszerűen csak bólintott.

• Az istenek általában nem a csoportjukon belül választanak párt, hanem azon kívül. De te és Godfrey, ti ketten az első pillanattól kezdve szerelmesek voltatok – magyarázta.

• Ezt miért nem mondtad el? - érdeklődtem. - Elfelejtettem a szerelmemet és nem is tájékoztattál róla? De hát miért?

Trina kézen fogott és úgy sétáltunk a gyümölcsösében, míg nem találtunk egy padot, amire leülhettünk. Addig mindketten szótlanok voltunk, úgy érzem, hogy kicsit duzzogtam is.
Egymás mellett ültünk, Trina a kezei közé fogta az enyéimet és csilingelő hangján válaszolt.

• Nem felejtetted el Glyniss. Hogy is felejthetnéd el azt, akit igazán szeretsz?

Tényleg nem értettem, hogy ebből mit akar kihozni.

• De... elfelejtettem – makacskodtam.

• Valóban?

Trina felállt a padról és odalépett az egyik fához. Mesébe illő, arany színű almák voltak a termései, pedig ugyanúgy alma volt, csak édesebb, mézesebb.

• Ha egy álmod válik valóra, ha megkapod azt, amire nagyon vágysz, ha sikerül valami, amit őrülten szeretnél, az beleég a szívedbe. A nyoma örökké ott marad, soha nem felejted el.

Most már értettem. Nem kellett tovább magyaráznia, mert végre számomra is érthető lett. Trina azt akarta kifejezni nekem, hogy ami igazán fontos, azt nem lehet elfelejteni. Én sem felejtettem el Godfrey-t. Különben nem gyulladt volna fel bennem a láng Max iránt.
Én is levettem egy gyümölcsöt a fáról és beleharaptam. Édes íze átjárta a számat, beférkőzött a nyelvem alá, finomságát beleégetve a nyelvembe. Sosem felejtem el.

Az ébresztőórám csörgött, jelezve, hogy ideje lenne felébrednem. Nyújtózkodtam egyet és kifordultam az ágyamból. Hétfő volt, a hét legelső napja. Bő egy hét telt el azóta hogy kiderült, hogy Scarlett igazából Delaney, valamint bő egy hete volt, hogy először megcsókoltam Max-et, hogy összejöttünk, hogy azóta is titokban, de minden napunkat együtt töltjük valahogy.
A mosdóba mentem, a szokásos reggeli teendőim elvégzéséért, majd a szekrényemhez sétáltam. Mivel hidegebb front támadta meg a környéket, farmernadrágot vettem fel, hozzá pedig kivételesen bokacsizmát és egy hosszított felsőt. A hajamat egyszerűen csak átfésültem, kiengedve hagytam.
Reggelizés közben elolvastam az aznapi újságot, majd a hátamra kaptam a táskámat és elindultam.
A sarkon már ott várt Max, akivel gyorsan puszit váltottunk, majd elindultunk a suliba.
Egyelőre senki se sejtett semmit, tökéletesen titokban tartottuk mindenki előtt a kapcsolatunkat. Sage elől is ugyanúgy titkoltunk mindent, mint ahogy bárki más előtt. Jól is jött ez az egész, mert én mindig is utáltam, hogyha az emberek engem figyeltek. Nem kell nézni, hogy én kivel vagyok együtt, nem kibeszélniük, hogy egymáshoz illünk-e vagy sem. Így volt számomra a legjobb.
Ahogy megérkeztünk az iskolába, Sage egyből a nyakamba ugrott. Egy másodpercre megijedtem, hogy mi ez a hirtelen reakció, de amikor megszólalt, rögtön megnyugodtam.

• Képzeld, Chris be akar mutatni a szüleinek! - kiáltozott.

• És te ennek ennyire örülsz? - kérdeztem izgatottan.

Sage megrázta a fejét.

• A fenéket! Annyira félek hogy nem tudok leállni a vigyorgással!

Max és én elnevettük magunkat, de amikor eszembe jutott, hogy egy idő után én is be leszek mutatva, mint a barátnője, elment a kedvem a nevetéstől. Tekintettel arra, hogy jól tudtam, az anyukája nem rajong értem. Legalábbis nagyon úgy tűnt.
Ahogy beértünk az épületbe, Sage elindult a büfé felé, én pedig szóltam neki, hogy nemsoká utána megyek, csak kiveszek valamit a szekrényemből. A folyosón abban a pillanatban nem volt senki, ezért gyors kinyitottam a szekrényemet, Max pedig abban a pillanatban megcsókolt.
Megint csak nevetni támadt kedvem, úgy csókoltam vissza, mosolyogva. Hihetetlen, hogy mi mindent megteszünk csak azért, hogy mentsük a menthetőt. Mindezek ellenére se voltunk hajlandóak nélkülözni egymás társaságát. A világot megmentjük, hogyha az is megment minket.
A kissé heves csók után Max sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba. Egy ideig néztem, majd kivettem a szekrényből a történelem könyvet, majd beletettem a táskámba. Muszáj volt tanulgatnom egy keveset, hiszen hamarosan érettségi, nem is beszélve arról, hogy nyugodtan nem is tudok tanulni, mert ha nem foglalkozok a veszéllyel, vége lehet az egész világnak.
Ezzel a gondolattal indultam el a büfébe Sage után. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mekkora hülyeséget fogok csinálni aznap.