A torkomban dobogott a szívem, amikor megcsörrent a mobilom és megláttam, hogy ki keres. Természetesen Max volt az, én pedig majd' kiugrottam a bőrömből – örömömben.
Sage ekkor már elment, mert hívta a barátja, így egyedül maradhattam. Ennek borzasztóan örültem, mert nem voltam benne biztos, hogy Max nem fog felkeresni, vagy valami hasonló.
Bezártam az ajtómat, hogy ne zavarhasson meg senki, majd kinyitottam a telefont és felvettem.

• Szia – köszöntem.

Próbáltam a lehető legnyugodtabbnak feltüntetni a hangomat, de nem ment valami jól, hiszen annyira izgatott voltam. Gyűlöltem, amiért megszerettem, de ez ellen már nem tudtam mit tenni. Valahogy nem volt Max lényében semmi sem, ami elriasztott volna tőle.

• Szia Jay – köszönt. - Most megyek sétáltatni a kutyámat, nem jössz el velem?

Legszívesebben egyből rávágtam volna, hogy nagyon is, de egy kicsit vissza kellett fognom magamat, így csak szimplán annyit mondtam, hogy de, elmegyek.

• Akkor úgy negyed óra múlva ott leszek előttetek – mondta.

• Kint várlak – feleltem.

Elbúcsúztunk, majd kinyomtam a telefont.
Őrült ujjongásba kezdtem magamban és már rohantam is a szekrényemhez, hogy összeállítsak valami randi szerelést. Már ha lehet ezt randinak nevezni. Nem tudtam, hogy mitől lesz valami randi, azelőtt sosem volt ilyenben részem.
Mekkora szégyen! Közel 18 évesen veszek részt életem első randevúján!
Elővettem az egyik tinimagazint és fellapoztam, mert emlékeztem rá, hogy adtak néhány tanácsot, hogy mit viseljünk egy randin és hogyan viselkedjünk, miről beszéljünk.
Nos, én akár beszélhettem volna arról is, hogy egy másodperc alatt forrásba hoztam egy átlagos hőmérsékletű vizet, de az valahogy nem lenne túl randevúképes téma. Így ezt el is vetettem.
Úgy döntöttem, hogy először a ruhákat választom ki, utána jöhet az ötperces viselkedés tanfolyam.
Sok tipp volt, de egy parkban történő sétához egyik sem illett, így hát összekevertem a sportos és állatkertben sétálós ruhatippeket. Egy szép, egyrészes ruhát választottam, enyhe csónak nyakkal, a mell alatt huzalokkal. Kicsivel tovább ért, mint a combom közepe, színre pedig világoskék volt. Hogy nőies maradjak, de ne túlozzam el, egy fekete sarut választottam, ami jól illett a táskámhoz, amit nemrégen vettem. Arcomra csak kevés sminket tettem fel, még alapozót sem kellett használnom. Szemhéjtust használtam, egy kis szempillaspirált és egy leheletnyi szájfényt, miután fogat mostam. Magamra fújtam a kedvenc parfümömből, majd egyszerűen átfésültem a hajamat.
Mivel ezekkel a dolgokkal készen is lettem, kézbe vettem az újságot és tanulmányozni kezdtem, hogy miről beszéljek. Zene, filmek, sorozatok, sport, állatok meg ilyesmi. És mivel Max a kutyáját is hozza, ezt jól megjegyeztem. Jó napot akartam zárni.
Már csak az volt a feladatom, hogy a lehető legnyugodtabban meneküljek ki a házból, mielőtt anya egészen az ablakig követne és figyelje, hogy elmegyek Max-el sétálni.
Egész jól sikerült a tervem, nem buktattam le magamat, épp csak bekiáltottam anyának a mosókonyhába, hogy sétálok egyet. Nem jött ki megnézni, hogy hogy vagyok felöltözve, egyszerűen csak kiáltott, hogy rendben, én pedig kiléptem az ajtón.
Ahogy behúztam magam mögött a kaput, megláttam, hogy Max bekanyarodott az utcánkba.
A szívem hevesen dobogott, gyorsan kapkodtam a levegőt és a gyomrom is begörcsölt. Ha minden igaz, akkor ezek egy randevú előjelei. Tehát randiztam.
Ahogy közeledtek felém, már rosszul is voltam. Kezdtem attól tartani, hogy elhányom magamat.
Kezeim, lábaim remegtek, úgy éreztem, hogy rögtön összeesek. Pánikolni kezdtem.
Max kutyája gyönyörű szép volt, hatalmas, krémszínű labrador. Csodaszép kutyus!

• Szia Jay – köszönt vidáman Max. - Hűha, nagyon csinos vagy!

• Köszönöm – feleltem és elpirultam.

Mindenféleképpen el akartam terelni a témát, mert kezdtem úgy érezni, hogy őrültem zavarban vagyok. Biztos voltam benne, hogy rák színű a fejem. Még az esti pucérkodása is az eszembe jutott.

• Gyönyörű a kutyád – guggoltam le az állathoz.

• Főnök a neve – felelte.

Két kezem közé vettem a kutya fejét és egy kicsit babusgattam.

• Szóval Főnök – mosolyogtam. - Nagyon örvendek.

Bemutatkoztam a kutyának, mert úgy éreztem, hogyha az övé, akkor biztos nagyon szereti, mintha a fia lenne. A családtagoknak pedig illik bemutatkozni – akkor is, ha az csak egy háziállat.
Úgy látszott, hogy Főnök kedvel engem, rázta a farkát és megnyalta a tenyeremet. Felnevettem de elővettem a táskámból egy zsebkendőt és miután megtöröltem a kezemet, ráfújtam egy igazán kevés parfümöt. Reméltem, hogy egyik pasi sem veszi rossz néven.

• Akkor mehetünk? - kérdeztem.

• Hát persze – mosolygott Max.

A park felé vettük az irányt, arrafelé, ahol gyerekeket nem sűrűn találni. Én szerettem őket, de valahogy nem tudtam díjazni, ha nekem jöttek csokis, vagy legalább piszkos kézzel. Így, hogy a park azon felében sétáltunk, ahol nem a játszótér volt, biztonságban éreztem magamat.
A szívem nem nyugodott le és úgy éreztem, hogy egy ideig nem is tervezi. De tudtam, hogy tisztáznunk kell a dolgokat Max-el, máskülönben beleőrülünk a tudatlanságba.

• Kimerítetted magadat az éjjel – kezdte ő a társalgást.

• Igen, eléggé – kuncogtam. - Azt hiszem, nem kell sűrűn ilyet csinálnom.

Max és én leültünk az egyik padra, Főnök pedig elindult futkorászni egy kicsit.

• Azért a végén mégis jól sikerült – jegyezte meg Max.

Megint elpirultam és a kezeimmel kezdtem babrálni.
Max felém fordult, egyik kezével pedig felemelte az államat, hogy láthassa az arcomat. Annyira zavarban voltam, hogy még vörösebb lettem. Most már ő is láthatta, hogy nincs rendben minden.

• Szeretném tisztázni a kapcsolatunkat – jelentette ki.

• Én is – vágtam rá. - Csak... nem vagyok jó ebben.

Max félmosolyra húzta a száját és egy kicsit közelebb ült hozzám. Közben Főnök is visszatért egy kicsit, hozott nekünk egy botot, a gazdája eldobta, a kutya pedig rohant utána.

• Nem kell jónak lenned benne ahhoz, hogy elmond, mit akarsz – mondta Max.

• Tudom, csak... ismersz.

Maximiliano felnevetett, vidáman és felszabadultan. Annyira irigy voltam rá.

• Te kis makacs.

Elmosolyodtam és megint a kezeimet kezdtem nézni, mire Max újból felemelte a fejemet.

• Ha én kezdem, könnyebb lesz? - kérdezte.

Hevesen bólogattam. Határozottan könnyebb lesz.
Mert tudtam jól, hogyha Max még előttem elmondja, hogy ő mit és hogy érez, akkor nekem is könnyebb lesz felelnem és az ő szavaihoz igazítanom az enyéimet.
Így legalább távolabb állt tőlem a pofára esés. Nem kellett annyira tartanom ettől. Bár így lehet, hogy neki volt rosszabb, mert így ő vállalta fel magára a bizonytalanság szerepét.

• Tudom, hogy sokat szenvedtél miattam és a viselkedésem sem könnyítette meg a helyzetedet, ezért is utáltál annyira. De most már nem tudok kiigazodni rajtad, mert már nem tudom, hogy mit is érzel irántam. A városon töltötted ki a gyűlöletet, amit irántam tápláltál, aztán pedig rám ugrottál... Nem mintha bántam volna, csak nem tudom, hogy hányadán állunk.

Teljesen kikészített! Végig a szemeimbe nézett, a legnagyobb komolysággal beszélt, még ha egyszer el is mosolyodott, a letámadós résznél. Én pedig nem tudtam levenni róla a szemeimet, csak bámultam és bámultam, hevesen kalapáló szívvel és vörösödő fejjel.
Most azonban vége a hallgatásomnak, eljött az én időm, hogy elmondjam neki, hogy mit érzek. Mocskosul nehéz volt belekezdenem, mert először is nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, másodszor pedig féltem, hogyha megnyílok előtte, összetör.

• Én... én nem tudom elmondani – jelentettem ki és éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyel. - Nem tudok ilyen nyílt lenni, ennyire szabad, mint te! Én nem csak makacs vagyok, egyszerűen csak félek a valóságtól, mert ha elhiszem, hogy ez tényleg megtörténik velem, hogy tényleg vagy nekem, akkor valóságos lesz az életem! És a valóság fáj! Megöl engem, eltipor! Nem tudom elviselni! - fakadtam ki.

Max szótlanul nézett engem, én pedig szörnyen szégyelltem magamat, amiért elsírtam magamat előtte. Tessék, kész vége az erős Jaycee Brown-nak. Helyette jött egy sírós kisbaba. Pazar.

• Te annyira laza vagy, nem törődsz azzal, hogy ki mit gondol rólad, de én nem tudok ilyen lenni! Én feszült vagyok, mert mindenkinek meg akarok felelni, azt akarom, hogy elismerjenek! És pont ezért gyűlöltelek, érted? Gyűlöltelek, szívvel, lélekkel és ez teljesen kikészített! Közben nem vettem észre, hogy a gyűlölet átalakult szerelemmé... De most, hogy most már be mertem vallani magamnak és neked is, még jobban fáj! Mert egyre valóságosabb lesz ez az egész és ez sebezhetővé tesz engem! És ha én sebezhető leszek, az senkinek sem jó!

Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy mekkora bolondság volt. Biztos voltam benne, hogy Max azt hiszi, hogy nem akarom őt azért, mert ha szerelmes vagyok, akkor kockára tehetem az egész emberiség sorsát, nem csak az enyémet. És ezt ő is tudta, hogy veszélyes.

• Tudod mit, Jay? Igazad van – mondta. - Mindenben. Eddig nem értettem, hogy miért gyűlölsz annyira, de most, hogy végre megnyíltál nekem, már tudom. És ha így akarod, nem állok az utadba. Én tényleg nem akarom, hogy miattam ne tudj koncentrálni a feladatodra.

Kétségbe voltam esve, mert nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Nem akartam elveszíteni, most már nem. Végre volt bennem annyi erő, hogy elmondjam neki a gondolataimat, most már nem volt visszaút. Meg kellett oldanunk ezt az egészet kettőnk között.

• Nem értesz engem, Max.

Csendben nézett, kissé megtörten. Még Főnök is érezte, hogy nincs minden rendben, ott feküdt a lábainknál szomorkásan, várva a végkifejletet.

• Most, hogy mindent tudsz, hogy én is bevallottam mindent, mit gondolsz, jót tenne az, hogy nem lehetek melletted? Jobban tudnék koncentrálni a feladatomra? - kérdeztem.

Max egy pár másodpercig csak pislogott, majd leesett neki, hogy mire is céloztam. Széles, sármos vigyor dobta fel az arcát, még a szemei is nevettek. Megértette, hogy mit mondtam. Végre értette.
Főnök felült, ugatott egy kicsit, majd rohangált egy kicsit.
Max közelebb hajolt hozzám és letörölte a könnyeket az arcomról. Végre én is boldog voltam, leesett a kő a szívemről. Megsimítottam Max arcát, majd egészen közel bújtam hozzá és épp megcsókoltuk volna egymást, amikor úgy éreztem, hogy valami az arcomra esett. Egy vízcsepp volt és úgy láttam, hogy Max is érezte, mert mindketten az ég felé néztünk. Ahhoz képest, hogy milyen idő volt egy negyed órával ezelőtt, beborult az ég.
Az eső elkezdett zuhogni, én pedig gyorsan előkaptam a táskámból az esernyőmet. Hálát adtam az égnek, amiért a legutóbb, mikor nálam volt, nem vettem ki a táskából.
Szétnyitottam, kellő biztonságot nyújtva magunknak. Körülöttünk esett az eső, de felettünk csak az esernyőt koppantak a cseppek. Így végre, közös döntésünk után elcsattanhatott közöttünk a második csók. Ismét zuhogó esőben.