Úgy éreztem, hogy teljesen tönkrement az életem. Már nem volt semmi, ami boldoggá tett volna. Igazából már azt se tudtam, hogy mi az, aminek örülhetnék. Annak, hogy végre tudom, ki Delaney? Mi abban a jó? Attól még ugyanúgy idegroncs vagyok és már gyűjtögethetem is a pénzt a temetésemre! Magam mögött hagyok jó pár lelket, akik azért fognak imádkozni, hogy bár vissza lehetne tekerni az időt, hogy ők is ott lehessenek velem.
„Mire van szükséged?” - tettem fel magamnak a nagy kérdést.
Erre rengeteg dolgot tudtam volna válaszolni: hogy átlagos tini legyek, ha ez nem lehetséges, legalább hadd legyek túl a születésnapomon, élve. És ami a legfontosabb: Max tűnjön el az életemből! Nála rosszabb csapás még a Bibliában sem lenne! Ő az, aki nem hiányzott számomra. Miért is kellett ideköltözniük? Miért is kellett utánam jönnie a Földre? Miért?
Feltápászkodtam a földről és úgy döntöttem, kiadom magamból minden dühömet. Kezeimmel kalimpálva irányítottam a szelet, ami egyre erősebben feltámadt. Azután összehívtam a felhőket, hogy képezzenek esőt, velük jött a dörgés és a villámlás is. Először csak ébredező viharként hívtam az erőket, majd zivatart bocsájtottam az egész városra. Az eső úgy szakadt, hogy még én is meglepődtem azon, hogy mennyire jól sikerült ez az egész.
Hatalmas, cikázó villámokat idéztem elő, amiket hangos robajú mennydörgések követtek. Minden dühömet ebben vezettem le. Egy villámmal megcéloztam egy fát valahol a főtér környékén, ami még ki is gyulladt. Mondható természetrongálásnak, de hát ha én uralkodok az egész felett, megtehetem, nem igaz? Nem mondhat erre senki semmit. Az én ügyem, az én dolgom.
Hallottam az emberek sikoltozását, hisztijét, ahogy a férfiakat szólítják a házakban, mert annyira félnek. Valakihez hozzá kell bújni, akiről azt hisszük, hogy attól is meg tud védni, amitől nem is lehet. Hát akkor tessék hölgyeim, bújjatok hozzá még jobban a pasijaitokhoz! - gondoltam.
Még nagyobb, szinte csattanó villámokat küldtem az égből, a dörgés pedig szinte széthasította az eget. A dühöm végtelennek bizonyult, egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat.
Újabb és újabb villámok, mennydörgések kísérték a zivatart, az eső csak úgy ömlött továbbra is. Mintha valami drogos lettem volna, úgy rákattantam az „anyagra”, ami az én esetemben most a düh volt. Uralkodtam minden felett, miért ne éltem volna vissza ezzel a lehetőséggel?
Egészen addig ez járt a fejemben, amíg hangot nem hallottam a hátam mögül.

• Jay, hagyd abba!

Azonnal felismertem a hangot, nem feleltem, válaszként csak egy újabb, az eddigieknél is hangosabb villámot sújtottam a városra. Az azt követő mennydörgés fülsüketítő volt, de én mindennél jobban élveztem a dolgot. Mintha csak erre lett volna szükségem, valami különös boldogság járt át. Kellemes érzés terjedt szét a testemben.

• Jay! - kiáltott Max.

• Jaycee! Neked Jaycee! - ordítottam rá.

Láttam az arcán, hogy meghőkölt, ijedtség járt át, mert azt hittem, hogy megsértettem. Még sosem történt velem ilyen, hogy aggódtam azért, mert rákiabáltam Maxre. Nem értettem, hogy miért pont most kezdődik el ez az egész. Ez is dühössé tett. Még dühösebbé.

• Jaycee, kérlek! Engem utálsz, nem őket! Rajtam töltsd ki minden dühöd, ne az embereken!

Teljesen testemmel megfordultam, újabban nem foglalkoztam a zivatarral, amit a város fölé hívogattam, egyszerűen csak hagytam, hogy had folytatódjon úgy, ahogy szeretné.
Szemben álltam Max-el, úgy láttam az arcán, hogy igazán heves érzelmek uralják, pont ahogy engem is. Nem tudtam, hogy most mi következik, nem tudtam, hogy mit fogok tenni.

• Hát még mindig nem érted? - kiáltottam. - Nem fogod fel?

• Mit Jaycee? Mi az, amit értenem kellene? - kiabált vissza.

Megráztam a fejemet. Hát persze, hogy nem érti. Hogyan is érthetné, amikor még én magam se tudtam felfogni ezt az egészet? Hogyan érthetné pasi létére, hogy mit érzek, amikor még én sem tudtam megérteni magamat? Senki sem értett semmit! Főleg meg nem engem!
A lábaim megindultak maguktól, úgy döntöttek, hogy a saját útjukat járták, ami Max felé vezetett.
Amikor egészen közel értem hozzá, a lépteim szaporábbak lettek, majd hirtelen felugrottam az ölébe. Karjaim átkulcsolták a nyakát, a tarkójánál értek össze. A lábaim is hasonlóképpen cselekedtek a csípője körül, aztán olyat tettem, amilyet azelőtt sosem, senkivel sem: megcsókoltam.
Amikor hozzáért az ajkam az övéhez, olyan érzés támadt meg, mintha évek óta erre az egy dologra vártam volna és most végre megkapom. Mindkettőnk ajkai forróak voltak, ugyanakkora vággyal csókoltuk egymást. Erős karjaival a derekamat ölelte magához, olyan erősen, mintha soha nem akarna elengedni. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira felpörgött a történtektől.
Soha nem éreztem ilyet. Eddig még soha. És akkor, hogy ott csókolóztunk a dombtetőn, zivatarban, a villámló-dörgő ég alatt, végre sikerült megértenem, hogy szeretem.
Teljes szívemből, szerelemből, szeretem.