A szívem már megint annyira kalapált, hogy beletelt pár másodpercbe, míg eljutott a fülemig, hogy mit mondott nekem Max. Ez pedig így hangzott.

• Lassan kezdem azt hinni, hogy belém zúgtál.

Az alsó ajkam elhagyta a felsőt, döbbent tekintetekkel meredtem a srácra, miközben a szívem egyre hangosabban és még hangosabban vert a bordáim mögött. Azt hittem, hogy mindjárt kiszakad.

• Ne higgy ilyet! - csattantam fel.

Max elmosolyodott, én pedig mérhetetlenül mérges lettem rá.
Hogy lehetett valaki ennyire idegesítő és jóképű egyszerre? Ha nem lett volna helyes, akkor nem kellene ennyit szenvednem!
Ökölbe szorított kezekkel néztem magam elé, szemeimbe könnyek szöktek az idegtől.
Én nem akartam tovább folytatni ezt a vitát, elvégre Scarlett miatt voltam ott, nem pedig azért, hogy azon veszekedjünk, hogy mit érzek, vagy éppen mit nem. Mindezek ellenére nem tudtam megszólalni, mert attól féltem, hogy megremeg a hangom és akkor Max tényleg azt hinné, hogy beleszerettem, pedig egyáltalán nem! Nagyon elegem lett belőle. Már alig vártam, hogy véget érjen ez a szörnyű rémálom és túl legyünk a születésnapomon, amihez viszont még körülbelül három hónapot várnom kellett! Három hónap?! Azt hittem, hogy megőrülök.

• Akkor ne adj rá okot – felelte nyugodt hangon Max.

Nem bírtam tovább, a szemeimben túl sok könny gyűlt fel, így egymás után folytak le az arcomon. Mérges voltam, végtelenül, de nem akartam felgyújtani vagy vízzel elárasztani semmit sem. Inkább felálltam az ágyról, hátat fordítva Max-nek, hogy ne láthassa, hogy sírok.
Amíg csendben voltunk, azon tanakodtam, hogy mégis milyen okot adnék rá. Az miért is ok, hogy zavarba jövök egy meztelen férfi láttán? Az csak azt jelenti, hogy nem szoktam meg a hiányos öltözetű pasikat. Ettől még nem kellett azt levonnia, hogy tetszik nekem.
Villámcsapásként ért, amikor eszembe jutottak azok az esetek, amikor Max úgy tett, mintha meg szeretne csókolni, közben csak le akart tesztelni, hogy hányadán állok vele.
Ez egyébként nagyon rosszul esett, így visszaemlékezni arra, hogy hányszor átvert már. Talán most is azt teszi? Mi van, ha ő nem is az én oldalamon áll? A gondolataiban nem tudtam olvasni, így hát honnan tudhattam, hogy nem Delaney pártján állt és közben csak megpróbálta a közelembe férkőzni, hogy minél többet megtudhasson a viselkedésemről?
Megráztam a fejemet, mert valami mélyen belül azt súgta, hogy ez mind bolondság. Egyszerűen csak makacs vagyok és próbálok magyarázatot találni a viselkedésére. Vagy éppen a saját viselkedésemre. Ezt se tudtam elfogadni. Már semmit se tudtam elviselni.
Megfordultam, nem törődve a könnyekkel és a lelkiállapotommal. Úgy döntöttem, hogy azért is megmutatom neki, hogy mit tesz velem. A tettem hatásos volt, mert egészen meghőkölt a látványtól. Én elégedett voltam ezzel, de nem mosolyodtam el.

• Tudod mit? Ha csak arról akarsz beszélni, hogy mit csinálok, inkább megyek is. Eddig annyira komolyan vetted a dolgokat, most meg itt magyarázom neked, hogy Scarlett Delaney, erre csak annyira foglalkozol vele, mint azzal, hogy előttem veszed fel a gatyádat!

A szavak csak úgy jöttek, csak mondtam és mondtam, átgondolatlanul és hanyagul. Max még annak is örülhetett, hogy hajlandó voltam elmondani neki, hogy mi minden bánt engem. Igazából mindent nem mondtam el, de a lényeget így is megtudta.

• Mert nem tudlak megfejteni – védte magát.

• Hát persze! Mert minden az én hibám, igaz? - hangom megremegett.

Nem vártam meg, míg felelt, egyszerűen csak minél gyorsabban el akartam tűnni abból az átkozott szobából. A dombra gondoltam, ahonnan látni lehetett a várost és már el is kezdődött a teleportálás. A talaj eltűnt a lábaim alól és úgy éreztem, hogy összeesek, de igyekeztem talpon maradni.
De amikor végre kint voltam a dombon, visszanéztem a városra és egyszerűen nem bírtam tovább állva maradni. Térdre rogytam és sírni kezdtem. Már nem csak könnyeztem, egyenesen bőgtem, a földbe kapaszkodva, a fű illatát szagolva, lelkileg sebesülten.

• Gyűlöllek Maximiliano Nunez! Gyűlöllek! - ordítottam a fűbe.