Az este folytatódott tovább, én pedig igyekeztem kerülni a többiek tekintetét, hogy még csak hozzám se szóljanak. Bár Mrs Preston nagyon fel volt dobva apám társaságában, sajnos nem volt hajlandó megfeledkezni rólam. Unott arckifejezésem láttán azt hitte, hogy unatkozom – egyébként jól hitte – így hát szólt undok kedvencének, hogy vezessen engem körbe a házban. Igyekeztem takarni a felháborodásomat, mivel Scarlett túl jól játszotta a kedves kis szófogató lánykát, aki bármint megtesz, ha a szülei megkérik valamire. Mindketten felálltunk az asztaltól, majd elindultam utálatos idegenvezetőm után. Alig vártam, hogy kijussunk az ebédlőből, mert már nem kellett takarnunk az egymás iránt érzett utálatunkat. Úgy vettem észre, hogy Scarlett is hasonlóképpen gondolkodott, nem kellett neki sok, már el is kezdte a szokásos, mérhetetlenül bunkó beszédjét.

• Nehogy azt hidd, hogy mi most haverok lettünk! Isten ments!

   

Megálltam, csípőre tettem a kezemet és a szemeimet forgattam.

• Ne aggódj, soha nem volt olyan beteges álmom, hogy egy kicsit is jóban legyek veled! - vágtam vissza.

   

Scarlett, mint aki meg sem hallotta, hátat fordított nekem és elindult a folyosón. Nem sok kedvem volt vele tartani, nem is értettem, hogy miért nem maradtam meg egy helyben. A hisztis díva egy hatalmas terembe vezetett, ahol egy nagyobb és két kisebb medence díszelgett.
Scarlett elégedetten felsóhajtott, amint megtekintette lepődött arckifejezésemet. Egyből belekezdett a magyarázásba, gyorsan kihasználta, hogy elmondhatja, ami engem nem érdekel anélkül, hogy belevágnék a szavaiba.

• Az egyik medence igazából jakuzzi, csak mivel nagyobb méretű, ezért nem veszik észre azonnal. Amikor rossz az idő, idebent vagyunk. A csajos bulikat is itt tartjuk télen. Nyáron természetesen az odakinti medencét használjuk. Ahhoz van csúszda – vihogott.

   

Minden erőmmel azon voltam, hogy teljesen közömbös arcot vágjak. Úgy éreztem, hogy nagyjából sikerült is. Bár még mindig el voltam ámulva a látványtól, igyekeztem oda sem figyelni.
Mivel nem feleltem Scarlett hülyeségeire, a lány sértődötten tovább indult, én pedig – teljesen feleslegesen – követtem. Azt hiszem, a legdurvább a lakásban a beépített lift volt.
Miután Scarlett beállt, benyomta a gombot, és mielőtt összezáródott volna előttem az ajtó, gyorsan kikiáltotta, hogy a másodikra tart.
Elképedve ráncoltam a homlokomat. Tudtam, hogy mennyire utálatos, pontosan jól ismertem, de nem tudtam elhinni, hogy ennyire pofátlan legyen. Hiába vagyunk régóta ellenségek.
Nem is értettem, hogy miért, de elindultam a lépcső felé, hogy valahogy feljuttassam magamat a második emeletre. Fogalmam sem volt, hogy mi is van odafent, amiért egyből átugortuk az első emeletet, egyszerűen csak mentem felfelé a korlátba kapaszkodva. Magassarkúm kopogott a márványlépcsőn, egészen eszményi hatást keltett, ahogy elnéztem.
Úgy döntöttem, hogy megállok az első emeleten, benyomtam a lifthívó gombot, majd ameddig vártam, elnézegettem a képeket. A család tagjai voltak lefestve közösen, az apa, anya és az elkényeztetett, idegesítő, beképzelt (stb.) lányuk. Nem tudtam azt mondani, hogy nem csodálatos a kép, inkább csak úgy fogalmaztam, hogy a rajta szereplők közül egy valaki roppant borzasztó. Kinézetre és természetre egyaránt.
A lift ajtaja kinyílt, teljesen üresen állt, így hát beszálltam és megnyomtam a második emelet gombját. Érdeklődve figyeltem, hogy még ezek a gombok is kövekkel voltak kidíszítve. Hogy ezeknek mennyi mindenre forrja! Mit kezdenének pénz nélkül?
Felértem a másodikra, Scarlett pedig közvetlenül az ajtó előtt várt rám, eléggé feldúltan.

• Nem tudtál volna feljönni a lépcsőn? - hisztizett.

   

• Nem bírtad volna ki, hogy beszállok melléd a liftbe? - kérdeztem vissza.

   

Újból elfordult, felhúzott orral, ami egyértelmű jele volt a sértődöttségének. Engem ez azonban egyáltalán nem foglalkoztatott, megindultam utána, mintha meg sem történt volna az előbbi incidens. Olyan mérges voltam, amiért itt kellett lennünk a helyett, hogy Sage társaságában ugráltunk volna a szökőkútba, majd beugrottunk volna valahova megenni egy pizzát, vagy befizettünk volna egy órás tekézésre.
A folyosó is márványból volt kirakva, magassarkúink csak úgy kopogtak az elegáns kőzeten.
Az ajtókat figyeltem, a sok csokoládébarnától elütött a folyosó végén található, rikító rózsaszín színű. Innen már egyből sejtettem, hogy Scarlett hőn gyűlölt hajléka felé tartunk. Fogalmam sem volt, hogy miért akarja megmutatni nekem, bár volt egy ötletem. Bizonyára csak meg szeretné mutatni, hogy neki mije van, ami nekem valószínűleg soha életemben nem lesz.
Ezt én nem is bántam, mivel meg akartam maradni normális, visszafogott istennőnek.
Scarlett kinyitotta a pink színűre festett ajtót, ami mögött – okosan – elrejtőzött a rózsaszín birodalom. Homlokon csaptam magamat és lefárasztottan érdeklődtem.

• Most komolyan felhoztál, hogy megmutasd ezt a szörnyűséget?

   

Scarlett gonoszul elmosolyodott, majd miután én is beljebb léptem, becsukta mögöttem az ajtót. Elsétált mellettem, a tőle telhető legkecsesebb mozdulatsorral, majd úgy három méterrel tőlem megállt és szembe fordult velem. Nem értettem, hogy mi ez a felhajtás, de mindenre választ kaptam. Scarlett azon gonoszok csoportjába tartozott, aki megosztotta gondolatait a hallgatósággal.

• Már régóta vártam, hogy közölhessek veled valamit – arckifejezése még mindig olyan kegyetlen volt, ami pontosan hozzá illett.

   

Felhúztam a szemöldökömet. Kezdett frusztrált lenni a levegő. Kivételesen érdekelt, hogy mégis mi az, amit régóta el akart nekem mondani. Nem kellett volna, hogy érdekeljen.

• Igen? És mégis mi az? - kérdeztem.

   

Az íróasztaláról kézbe vett egy papírlapot, ami egy hirtelen pillanat alatt – olyan gyorsan, hogyha pislogok egyet, nem is látom – lángra lobbant.
Elámulva bámultam, mire végre folytatta.

• Pontosan tudom, hogy ki vagy te... Glyniss.