Őszinte voltam és nyílt, mint amilyen Max. Vártam a reakciót.
Sage először hangos nevetésben tört ki, amitől kellemetlenül éreztem magamat. Oldalra sandítottam, Max pedig feltartott ujjal jelezte, hogy várjak még egy kicsit, így hát hagytam, hogy barátnőm kinevesse magát és folytathassuk a beszélgetést.
Az egyik padnak támaszkodtam és várakozóan meredtem Sagere, mire ő abbahagyta a röhögést.

• Csak viccelsz, igaz? - kérdezte.

Megráztam a fejemet, mire az arcára fagyott a vigyor. Maxre nézett, aki ugyanolyan komolyan nézett vissza rá, mint ahogy én is.

• Nem viccelsz – fújt Sage.

„Teleportálj a dombtetőre!”

Max felszólítására bólintottam. Bátran odaléptem barátnőmhöz, megfogtam a kezeit és utasítottam, hogy csukja be a szemeit. Max felé fordultam.

• Utánatok megyek – mormolta.

Helyeslően bólogattam, majd a teleportálásra koncentráltam.
Elképzeltem magam előtt a dombot, ahonnan lehet látni az egész várost, elképzeltem, hogy Sage és én ott vagyunk, hogy onnan figyeljük az otthonunkat. És akkor éreztem a mozgást.
A gyomrom kiszakadt a hasamból, fájdalom mentesen, a talaj pedig eltűnt egy pillanatra.
Kinyitottam a szemeimet és határozottan büszke voltam arra, hogy milyen szépen teleportáltam.
Oldalra néztem, ahol Max is megjelent. Most láttam először, hogy hogy néz ki egy teleportálás.
Először olyan halvány volt, mintha csak szellemet látnék, majd szépen kivonalazódott a levegőbe és ott termett a semmiből. Varázslatosnak tűnt.
Sagere néztem, aki csak ekkor nyitotta ki a szemeit. Először csak hunyorgott, majd teljesen ledöbbent. Szép szemei hatalmasra nyíltak, lepődötten nézett körbe. Már nem az osztályteremben voltunk, hanem a város melletti dombon. Erre nem mondhatja, hogy kamuzok.

• Hiszel nekem? - kérdeztem.

Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni a gondolatait, ezért nem vártam azonnali feleletet, csak hagytam, hogy megnyugodjon. Bár az ő helyében én sem lettem volna biztos a történtekben.

• Nem tudom, hogy mit higgyek – mondta remegő hangon.

Rendben, megértettem. Sétálni kezdett, én pedig követtem a szemeimmel. Vártam a hisztit, a dühkitörést, de csak egy csendes lányt láttam, aki nem bírja felfogni, hogy mi az igazság. Nem tudom, hogy melyik lenne jobb: hogy dühöng és ordít, vagy ez a hatalmas csend. Valószínűleg az előbbi, mert akkor legalább mondana valamit és tudnám, hogy mire gondol.

• Ez lehetetlen. Ilyen nem létezik... - dünnyögte. - Hogy csináltad? Mit csináltál?

Megfordult és barna szemei szinte belefúródtak az enyéimbe.

• Ki vagy te Jay?

Sóhajtottam. Hát magyarázkodnom kell. Azt hiszem, nem is vártam mást.
Maxre néztem, segítségért könyörögve. Sage azonban közelebb lépett, siettetve a válaszomat.

• És te ki vagy? - fordult Max felé. - Kik vagytok ti?

Max is felsóhajtott. Most mit csináljak? Mit mondhatnék neki? Hogy magyarázzam meg az igazságot a nélkül, hogy fellök és elmenekül? Most mit tehetnék?

„Ettől féltem.” - Max hangja felülemelkedett a fejemben üvöltöző kérdéseken.

„Én is.”

• Az én nevem Glyniss. Az összes elem felett uralkodom. Max igazi neve pedig Godfrey. A föld istene – magyaráztam. - De mielőtt ordítozva elrohannál, várd meg, míg beigazoljuk.

Maxre néztem, aki kezével a egy földdarabot kezdett munkálni. Felemelte vízszintes állapotából, természeten bármiféle külső segítség nélkül, majd egy hengert alkotott belőle, aztán egy gyűrű alakút, végül viccesen egy tűsarkú cipőt formált belőle. Halkan kuncogtam, majd folytattam azt, amit elkezdett. A kiemelt föld körül vizet hívtam elő, majd eltüntettem.
Az egyik fa felé fordultam és körülötte szélt támasztottam, olyan erősséggel, hogy látszódjon a fa mozgásán. Végül gonosz módon egy földön heverő fadarabot felgyújtottam és mindannyian azt néztük és vártunk, míg elég. Egyikünk sem szólalt meg addig, olyan csönd volt körülöttünk, mint az éjszakai utcákon. Én pedig csak azt vártam, hogy Sage szóljon valamit.

• Hát ez hihetetlen – hüledezett. - A legjobb barátnőm meg a pasija istenek!

Azonnal tagadni kezdtem.

• Nem a barátom! Max csak egy utálatos és idegesítő fickó, akit el kell viselnem még néhány hónapig! - csattantam fel.

Hallottam a mögöttem álló srác vidám, de halk kuncogását, ami csak még jobban felhúzott.

• Akkor én visszamegyek a suliba és biztonságba helyezem a táskákat, mielőtt kirabolnak minket – szólalt meg Max. - Jay, magyarázd el a dolgokat Sagenek. Úgyis te akartad annyira megosztani vele a titkunkat.

• Neked Jaycee – ismételtem morogva.

Figyeltem, ahogy elhalványul és eltűnik a dombról. Sóhajtottam.
Most hogyan folytassam a mesélést? Kezdjem a legelején, hogy egyáltalán miért vagyunk a földön? Igen, ezt találtam a legmegfelelőbbnek. Ezzel kezdem.