Minden percben szituációkat játszottam le a fejemben, hogy melyik mondatomra hogyan reagálna Sage. Mit mondhatnék neki, aminek hallatára nem rohanna világgá, sikítva?
Egyáltalán hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne nézzen teljesen hülyének? Jól tudtam, hogy ezúttal meg fog változni az ő élete is, de nem bántam. Önző voltam, de tudtam jól, hogy mennyire szükségem lesz rá bizonyos helyzetekben. Még ha nem is harcolhat velem, de legalább falazhatna, hogy nála alszok, miközben egész éjszaka az erőmet gyakorolom ezzel az idegesítő, komplett idiótával, vagyis Maxszel. Na jó, talán nem kellene ennyire csúnyán gondolnom rá, hiszen egész délelőtt ott állt mellettem, bátorítóan, de soha nem tudtam elkezdeni a mondandómat. Így hát egész nap rajtam lógott, teljesen feleslegesen. És mindez az én hibámból történt.
Hét óránk volt, ennyi idő kellett, míg kitaláltam, hogy mégis mivel kellene előállnom. Elővettem egy papírlapot, majd a füzet helyett inkább arra írtam.

Óra után kelleni fog a segítséged!

Összehajtogattam a papírt és odadobtam Maxnek. Óvatosan oldalra sandítottam és láttam, hogy Sage gyanakvóan meredt rám. Magamban mosolyogtam, de eközben ideges is voltam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit fog reagálni és ez zavart.
Repült a papír, gyorsan széthajtottam és elolvastam a válaszát.

Most végre elmondod neki, vagy megint csak állunk hárman egymás mellett, teljesen zavarodottan, mint egy csomó idióta? Mert ahhoz semmi kedvem nincsen!

Azonnal rákapartam a választ a lapra és már dobtam is. Hát persze, hogy végre elmondom neki! Nekem se volt kedvem azért megállítani Saget, hogy megint álljunk egymás mellett, csöndben.
Max beleegyezett, így az óra második felében mást sem csináltam, csak tervezgettem és tervezgettem. Írjam körül a dolgokat és húzzam el a dolgot, vagy mondjam el azonnal, hogy mi van velem mostanában. Pontosan tudtam, hogyha világgá rohan és nem akar többet barátkozni velem, akkor ez van, el kell fogadnom. De erősen reménykedtem abban, hogy nem így lesz.
Mikor meghallottam a csengő hangját, összeszorult a gyomrom. Maxre pillantottam, aki bátorítóan bólintott, ezért erőt vettem magamon és Sage felé fordultam.

• Beszélhetnénk? - kérdeztem.

Felemelt szemöldökkel nézett rám, majd bólintott.

• Négyszemközt, vagy jön Max is? - érdeklődött.

• Hárman - feleltem egyszerűen.

Felállt a székéről, belepakolta a táskájába a könyveit, majd felénk fordult.
Már csak mi hárman voltunk a teremben, megvártam, míg a többiek elmennek. Közelebb léptem Sagehez, Max pedig egy méterrel állt tőlünk a falnak támaszkodva.

• El kell, vagyis el akarom mondani neked, hogy miért vagyok olyan furcsa mostanában – jelentettem ki.

Sage gúnyos mosollyal meredt felém, közben összecsavarta a karjait a mellkasán.
Ez a reakciója számomra izgalom fokozó volt, igazi adrenalin. Ettől függetlenül remegtem a félelemtől. Féltem, hogyha megtudja az igazságot, úgymond „szakít” velem.

• Tényleg elmagyarázhatnád, mert őszintén szólva olyan érzésem van, hogy nem is ismerlek.

Teljesen igaza volt, de ettől függetlenül ez a mondata egy kicsit rosszul esett.
Maxre néztem, aki komoly tekintettel meredt rám, mintha csak azt akarta volna mondani vele, hogy : biztosan el akarod mondani neki?
Igen, biztosan el akarom mondani. Pontosan jól tudtam, hogy mit akarok, és ha már belekezdtem a magyarázkodásba, nem hagyom abba, mielőtt ki nem mondom az igazságot. Ki kell mondanom az igazságot, mert valahogy tisztáznom kell a dolgokat. Sage várakozó pillantást vetett rám.

• Nem tudom, hogy hogy mondjam el neked – mondtam kissé remegő hangon.

Sóhajtott.

• Úgy, hogy megértsem.

Bólintottam. Igaza van, úgy kellene mondanom, hogy megértse.

• Jaycee? - Sage türelmetlen volt.

Hát jó, akkor legyen így. Nagy levegőt vettem, majd megpróbáltam a szemeibe nézni és arra ügyeltem, hogy ne látszódjon rajtam, hogy mennyire félek a válaszától. Pedig ezt esélytelen volt nem kimutatnom. Tördeltem a kezeimet, majd erőt vettem magamon és erősen, akaratosan a szemei közé néztem. Meg kell mondanom neki! Meg fogja érteni! - mondtam magamnak.

• Istennő vagyok.