Ma! Ma elmondom! Ma minden jobb lesz! Vagy rosszabb? Mindegy!
Sagenek tudnia kell, hogy mi történik. Nem hiheti félre a dolgokat. El kell neki magyaráznom a dolgokat. Az sem érdekelt, hogy mit fognak szólni a többiek. Trina, Abbot. Max nem érdekel, hogy mit szól hozzá, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy vele is közlöm ezt a dolgot.

• Készülök valamire – jelentettem ki.

• Rám akarsz ugrani? - vigyorgott.

Morogva beleütöttem a vállába, mire hangosan felnevetett.
Kíváncsi voltam, hogy akkor is ennyire boldog lesz-e, ha elmondom neki, mit tervezek.

• Kitálalok Sagenek.

Megtorpant mellettem, most nagyon elégedett voltam magammal.
Én továbbmentem, de Max elkapta a karomat és visszarántott. Olyan durva volt ez a mozdulatsor, hogyha nem ismertem volna azt hiszem, hogy meg akar ütni.
Ijedt tekintettel meredtem rá, mert láttam az arcán, hogy marja belülről a düh. De mégis miért reagált erre ennyire rosszul? Hisz mi olyan borzalmas abban, ha nem titkolózom tovább a legjobb barátnőm előtt? Bűn lenne?
A karom sajogni kezdett, azt hiszem a keze szorításától. Ekkor fogtam fel, hogy fájdalmat érzek.

• Aú Max, engedj el! Ez fáj!

Éreztem, hogy enyhít a szorítását, majd elenged. Még mindig döbbenten néz rám, pedig nekem sokkal több okom volt meglepődni. Tekintete kegyetlen volt. Zavartan pislogtam rá.

• Most mi bajod? - érdeklődtem.

• Te tényleg el akarod mondani egy kívülállónak? - hüledezett.

• Úgy beszélsz, mintha ez valami háború lenne! - csattantam fel.

• Mert az is! - kiáltott. - Te tényleg ennyire értetlen vagy?

A szemöldökömet ráncolva meredtem Maxre. Ez határozottan rosszul esett.
Nem is gondoltam volna, hogy bármikor képes így bánni velem. Sohasem volt ilyen. Sosem beszélt velem ilyen hangnemben. Dühös és roppant csalódott voltam.
Láttam Max arcán a bűnbánatot. Rosszul nézett ki, pontosan láttam rajta, hogy haragszik magára. Legszívesebben felpofoztam volna a legutóbbi mondata miatt, de az az arckifejezés, ami dühös és szomorú, mérhetetlenül csalódott és reménykedő egyszerre, megállította a kezemet. Sőt, még csak fel sem emeltem. Tehetetlenül lógott mellettem.

• Jesszusom Jaycee, ne haragudj! Én... én komolyan nem akartam! Annyira sajnálom! - hebegett.

Még mindig értetlenül meredtem rá. Milyen gyorsan tudta változtatni a hangulatát!
Az egyik pillanatban olyan, mint egy méregbomba, a következőben pedig már egy bocsánatért esedező, ázott kutyus szemekkel bámuló, ártatlan lelkű kisfiú. Most őszintén, hogyan tudtam volna megütni? Volt egy olyan érzésem, hogy egész életemben korholnám magamat miatta.

• Nem akartam így kitörni magamból – suttogta.

• Semmi gond Max – ráztam meg a fejemet.

• Bunkó voltam.

Most erre mit mondhatnék? Hogy igen? Hát persze!

• Igen, az voltál.

Rám emelte mély, barna szemeit, én pedig elmosolyodtam. Ha nem hisztizik azért, mert beavatom a titokba a barátnőmet, akkor megbocsájtom neki az előbbi dühkitörést.
Ezt jó ötletnek tartottam, úgy döntöttem, hogy ezt el is magyarázom neki. Bár míg beszéltem, végig ráncolta a homlokát, de végül beleegyezett. Mást nem is igazán tehetett, ha fontos volt neki az emberek élete. Hát ez van, ezt kell szeretnie. Én igazán nem tudok mit csinálni. Szükségem van Sage bátorító tekintetére, győzedelmes mosolyára és szókimondó szájára.
Folytattuk tovább az utat a suli felé. Már elhatároztam, hogy beszélek Sage fejével, de őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy hogyan kellene. Mit is mondjak neki? Hogy fogalmazzam meg, hogy ne rohanjon világgá? Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a helyes, de tudtam, hogy Maxnek is feltétlenül ott kell lennie, hiszen előfordulhat az is, hogy segítenie kell nekem. És most határozottan úgy éreztem, hogy mindennél nagyobb szükségem lesz a segítségére, még akkor is, ha ezt nehezemre esik beismerni, saját magamnak is. Most kivételt tettem.