Túl sok időt töltöttünk együtt ezen az estén, túl közel kerültünk egymáshoz.
Úgy döntöttem, hogy ezúttal mindig csak annyi időt fogok Maxre pazarolni, amennyit feltétlenül szükséges. Ha már úgy is gyakorolni jöttünk, akkor tényleg azt csináljuk, ha pedig nem fejlesztjük az erőmet, akkor akár már mehetek is haza.
Szuper ötlet – gondoltam magamban és felálltam a helyemről.
Max csak nézte, hogy mit csinálok, én pedig lesöpörtem a nadrágomról a port.

• Ideje hazamennem – jelentettem ki.

• Ilyen korán?

• Milyen korán?

• Hisz még csak most jöttünk!

• Fenéket! - csattantam fel. - Már fél órája nem csinálunk semmit csak beszélgetünk! És még előtte egy csomót próbálkoztunk az erőmmel!

A szemöldökét felhúzva meredt rám.
Nem érdekelt, hogy mi ez a tekintet, sem az, hogy mire gondol. Egyszerűen csak haza akartam menni, mert már kikészített, hogy ilyen sok időt kellett vele töltenem.
Épp indultam volna le a dombról, amikor jobb ötletem támadt. Hogy megmutassam Maxnek, hogy mennyi minden ragadt rám az éjjel, hazateleportálok.

• Most mire készülsz? - kelt fel a fűből.

• Teleportálásra.

• Hova teleportálsz?

• A szobámba! Jesszusom Max, mégis hova teleportálnék? - förmedtem rá.

Összefont karokkal állt meg mellettem és várta, hogy eltűnjek.
Hát ha csak ez kell neki, megkapja. Minden erőmmel a szobámra koncentráltam, belefektettem az összes energiámat. Éreztem a talaj mozgását a talpam alatt, és amikor kinyitottam a szemeimet, már a szobámban voltam, teljesen egyedül.

• Ezt neked Max – vigyorogtam, majd odamentem az ablakhoz, hogy bezárjam.

Átöltöztem pizsamába és mielőtt lefeküdtem volna aludni, meglátogattam a fürdőszobát is.
Kiengedtem a hajamat és egy kicsit összeborzoltam, hogyha találkoznék valakivel úgy tűnjön, hogy most ébredtem fel.
Épp a kezemet mostam, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Jeleztem, hogy bejöhet. Anya volt az.

• Felébresztettelek? - kérdeztem aggódva.

• Jaj, nem! Még nem feküdtem le aludni, olvastam.

• Ó, már értem.

Megtöröltem a kezeimet és már mentem volna ki a fürdőszobából, amikor anya utánam szólt.

• Apád még nem jött haza.

Megdermedtem. Vajon hol lehet? Egyáltalán hova ment? És miért?

• Hol van? - kérdeztem.

• Elment téged megkeresni.

Összeszorult a gyomrom. Azt hiszem kiülhetett az arcomra a félelem és az idegesség. A szívem majd kitört a bordáim mögül, a gyomrom pedig összehúzódott, amitől rosszul lettem.

• De... hát... miért? - tagoltam.

• Mert nem talált a szobádban – húzta föl a szemöldökét.

• Én ott voltam! - határozott hangom nem ingott meg.

• Hát, ő nem látott.

Megráztam a fejemet és igyekeztem nem remegni. Azzal csak lebuktattam volna magamat.

• Összetéveszthette az én szobámat a vendégszobával – találgattam.

• Nem hiszem. Kiment a házból és benézett az ablakodon. Nem volt bezárva.

Korholtam magamat. Na most mégis mit kellene mondanom?
„Max! Hallasz?” - kérdeztem gondolatban.
„Jaycee?”
„LEBUKTAM!” - kiabáltam.

• És? - húztam az időt, ameddig Max ki tud találni valami hülyeséget nekem.

Próbáltam minél nyugodtabbnak tűnni, de anya arcát látva nem igazán sikerült.
„Mond azt, hogy kölcsönadtad a dolgozatodat valakinek!”
Egész jó kifogás, talán beválik.

• Bemászott az ablakon, de nem voltál sehol.

Eljött a hazugság ideje.

• Mert kivittem egy osztálytársamnak a dolgozatomat – jelentettem ki a lehető leglazábban.

Anya kételkedve nézett rám.

• Éjjel 12-kor?

Bólintottam.

• Holnap meg kell írnia és puskát ír.

• Miért csak most szólt?

„Miért most szólt?” - ismételtem meg gondolatban a kérdést Maxnek.
„Mert most jutott az eszébe.”

• Mert most jutott az eszébe.

Láttam anya arcán a bizonytalanságot, de végül elmosolyodott.

• Még mindig jobb, mint apád elmélete.

Megremegtem.

• Mi volt apa elmélete?

Anya nevetni kezdett. Már előre sejtettem, hogy megint kitalált valami nagy őrültséget.

• Azt hitte, hogy elraboltak.

Fújtam egyet, majd megpróbáltam anyával együtt nevetni.
Mondtam neki, hogy hívja haza apát, jó éjszakát kívántam és visszamentem a szobámba.
Az ajtót bezártam magam mögött és beleugrottam az ágyamba.
Belenevettem a párnába, közben folytam a könnyeim is. Ez volt számomra az a bizonyos nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek szindróma.
„Köszönöm Max!” - hálálkodtam gondolatban.
„Nincs mit. Ügyes voltál! Jó éjt!”
„Neked is.”
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tovább ébren maradjak. Elnehezedett szemeim győztek felettem.