A narancssárga színű liliom csak úgy pompázott a fűszálak között. Elmosolyodtam, mert nagyon büszke voltam magamra. Életemben először próbálkoztam meg ilyen dologgal, és sikerült. Hát nem csodálatos? Ha a földből tudok virágot növeszteni, akkor elteleportálhatnék a sivatagba, hogy vizet teremthessek azoknak az embereknek, akik ott laknak. Kiegyenesedtem és vidáman Maxre néztem, aki elismerően mosolygott vissza rám. Korábban azt hittem, hogy a felkészülés egy kicsit kellemetlenebb, nehezebb lesz. Mindez ennek ellenére könnyűnek tűnt.

• Úgy gondoltam, hogy az első gyakorlásokra hagyom a könnyebb dolgokat, de látva, hogy nagyon is jól mennek neked a dolgok... Valószínűleg fel fogom pörgetni a tanulást.

• Rendben, nekem így is jó – feleletem határozott volt.

Nem várt reakció következett Maxtől. Óvatosan magához húzott és átölelt, mintha legjobb barátok lennénk. Meglepett a gesztusa, de nem löktem el magamtól. Nem akartam bunkó lenni azok után, hogy segített. Hiába utálom mindennél jobban. Most félretettem a gyűlöletemet.
Gyakoroltunk még jó néhány dolgot: a város melletti folyóhoz teleportálva egy vízgömböt kiemeltem a vízből, majd felgyújtottam egy földön talált fagallyat és eloltottam a vízzel. A legnehezebb azért mégis csak a szellő keltése volt. Ha elkalandozik a tekintetem, akár orkánt is hozhatok a városra, ezért mindennél jobban kellett koncentrálnom.
Max se tudott ebben sokat segíteni, mivel az ő ereje a föld felett volt, nem pedig a levegőén. Ebben csak Trina tudott volna nekem segíteni, ő viszont fentről nézhette a próbálkozásunkat.
Most már értettem, hogy miért kell sokat gyakorolnom: lelkileg és szellemileg erősen megterhelő volt mindez, ezért igen jól bele kell jönnöm a használatában, ha életben akarok maradni.
Fáradtam terültem el a füvön, Max mellett. A csillagokat néztem és a holdat, aminek már csak 1-2 nap kellett a teliholdhoz. Szépen világított, a sok meteor pedig csak úgy csillogott mellette.
Miközben megpróbáltam kinézni a csillagokból a különböző alakzatokat – ami egyébként sohasem ment, a kis göncölnél többet sose találtam meg – egyre csak azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mi járhat a mellettem fekvő és szintén a csillagokat bámuló egyéniség agyában. Tudtam jól, hogy a fiúk mennyire utálják a „mire gondolsz most” kérdést, ezért nem így próbáltam meg témát kezdeni. Az viszont tényleg érdekelt, hogy beszélt-e az anyukájával azóta... rólam természetesen. Mr Nunezen nem láttam, hogy haragudna rám, viszont Max anyja... hát ó azért igazi fias anyuka volt. Nem hibáztattam ezért, hisz ha az én fiam is így nézne ki és egy olyan zűrzavaros csajjal lógna, mint amilyen én vagyok, igencsak én sem néztem volna jó szemmel a dolgot.

• Kérdezett rólam anyukád? - kérdeztem.

A meglepett Max próbálta nem kimutatni az érzéseit, de én láttam rajta, hogy elfojt egy mosolyt.
Ezek szerint beletaláltam, kérdezett. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mit, és miért.
Várakozóan tekintettem a mellettem fekvő istenre – most nem a külsejéről beszéltem, hanem a valódi énjéről –, aki magában éppen valami elfogadható válasz után kutakodott.

• Persze – felelte egyszerűen.

Nem kellett volna meglepnie, hogy ennyire természetesen mondta. Mégis mindig ledöbbentett, még ha csak egy kicsit is, hogy ennyire nyílt velem szemben, hiszen semmi oka sincsen rá.
Az azonban bosszantott, hogy nem folytatta tovább a mondatát, hogy ilyen rövidre lekerekítette.

• Mit? - érdeklődtem tovább.

Most már nem rejtette el előlem a ragyogó fogsorát, olyan vidáman elmosolyodott, hogy el sem tudtam hinni, hogy létezik ilyen kellemes mosoly. Zavarban voltam.

• Miért érdekel? - kérdezett vissza.

• Ne érdekeljen? - vágtam rá.

Úgy nézett rám, mintha nem tudna követni, pedig én voltam az, aki eltévedt az úton beszélgetés közben. Ő mégis nevetett, rajtam, azt hiszem.

• Érdekelhet – rántotta meg a vállait.

Csendben maradt, amin megint csak felhúztam magamat. Miért kellett ennyire túlbonyolítania a dolgokat? Esküszöm, hogy sosem fogom megérteni a férfiak gondolkodását. Meg se próbálom, mert egyből bele fogok őrülni.

• Mond már! - csattantam föl.

Nem húzta tovább az időt, mert talán érezte, hogyha nem mond el mindent, akkor azon nyomban ott hagyom. Jól sejtette, mert ez volt a tervem azok után természetesen, hogy pofon vágom.

• Hát jó, elmesélem – egyezett bele.

• Halleluja! - tettem össze a kezeimet.

Nevetve megrázta a fejét, majd végre valahára mesélni kezdett.
Elmondott mindent, hogy az anyukája azóta minden nap megkérdezi, hogy találkoztunk-e, mert hogy mostanában nem annyira változó hangulatú, mint egy ideje. Természetesen ezt annak lehet köszönni, hogy úgy döntöttem, megmentem a világot. Önkéntes (vagy éppen öngyilkos) hős jelölt voltam a saját szememben.
Azt is sikerült kiszednem Maxből, hogy még az apja is beszélt vele néhány dologról. Összeszorult a gyomrom, hogy vajon miről beszélgethettek, ezért úgy döntöttem, hogy kiszedem a srácból. Mivel eleinte nem akarta elmondani, csak még jobban érdekelt a dolog, annál jobban erőltettem, hogy elmondjon nekem mindent, akkor is, ha megbánom.

• Neked lesz rosszabb – figyelmeztetett Max.

• Vállalom a rizikót – egyeztem bele.

Bólintott, majd megállt pár másodpercre, hogy átfontolja, mit is mondjon.

• Tudod... apám olyan fajta, hogy egyből megérzi, ha tetszik nekem valaki. Most pedig úgy dönt, hogy beszervez egy apa-fiú beszélgetést, horgászás közben. A lényeg csak azon van, hogy kicsit módosította a négy évvel ezelőtti szexuális felvilágosítást.

Miközben beszélt, legszívesebben megállítottam volna, hogy hagyja abba a mesélést, értem, hogy miről van szó, onnantól kezdve, hogy kimondta az apa-fiú beszélgetést. Mégsem tettem és végighallgattam a mondatát. Hálát adtam az égnek, hogy sötét van, mert kellemetlen érzés lett volna, ha Max elkezd nevetni azon, hogy megint elpirultam.

• Jó, értem – nevettem zavartan.

• Mondtam, hogy te jársz rosszabbul.

• Nem érzem, hogy rosszul járok.

• Hát ahogy elnézlek, tényleg nem jártál rosszul – vigyorgott.

A földet kezdtem bámulni, mert éreztem, hogy megint a képembe folyt az összes vér.
Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm Maximiliano Nunezt! Mindennél jobban!