Szinte berúgtam az ajtót és villámgyorsan átszáguldtam a házon keresztül. Nem láttam a családom reakcióját, mert képtelen voltam bármerre is nézni. Bezárkóztam a szobámba, ledobáltam magamról a ruhadarabokat és kiterültem az ágyamon. A párnámat ölelgettem és éreztem, hogy sírok. Nem remegtem, nem ziháltam, egyszerűen csak folytak a könnyeim, megállás nélkül. Én már komolyan nem értettem semmit sem a lelkemmel kapcsolatban. Szakemberhez megint nem fordulhattam, mivel az egyetemen nem tanítják azt nekik, hogy mit kell mondaniuk, ha a páciens egy istennő.
Délben anya be akart jönni hozzám beszélgetni, de mondtam neki, hogy ezt most inkább kihagynám. Apa hívott ebédelni, de közöltem vele, hogy nem vagyok éhes. Már csak annak örültem, hogy az öcsém nem jön be hozzám, hogy játsszak vele kommandósat.
Hálás voltam a sorsnak, hogy Sage elutazott a nagyszüleihez a hétvégére, legalább előtte se kell azt játszanom, hogy minden rendben velem, miközben ez egyáltalán nem igaz. Teljesen le voltam törve és fogalmam sem volt, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót.
Késő délután megkordult a gyomrom, ezért kimentem a konyhába és egy tálcára pakoltam egy csomó mindent, majd visszamentem a szobámba és megettem az egészet.
Unaloműzésképpen egész nap a gép előtt ültem, zenét hallgattam, interneteztem, de mégse éreztem magamat jobban. Kezdtem úgy érezni, hogy elzárom saját magamat a külvilágtól.
Nyolc órakor elmentem fürdeni és közel egy teljes órára el is foglaltam a szobát. Csak áztattam magamat a kádban, miközben azon tanakodtam, mit rontottam el. Valami rosszat csak tettem, hogy ennyire fel lett forgatva az eddigi, nyugalmas életem.
Már késő este volt, épp a körmeimet festettem a szobámban, amikor azt hallottam, hogy valaki kopogtat az ablakomon. Egyszerre lettem boldog és dühös, az utóbbi reakciót értettem, de az elsőt egyáltalán nem. Odamentem az ablakhoz és kinyitottam. Hát persze, hogy Max volt az.

• Mit keresel itt ilyenkor? - suttogtam. - Kell még egy fénykép?

• Ne legyél bolond Jaycee! Öltözz fel és megyünk gyakorolni!

• Mi? Ilyenkor? Miért nem holnap?

• Így kisebb az esélye annak, hogy meglátnak minket – magyarázta.

Bólintottam, majd odamentem a szekrényemhez, de teljesen tanácstalan voltam, hogy mégis milyen ruhát vegyek fel. Sportosat, vagy elegánsat? Számít egyáltalán?
Találomra felvettem egy farmert, természetesen úgy, hogy ráparancsoltam Maxre, hogy forduljon meg. Átlagos póló fölé egy cipzáros felsőt vettem még fel, majd sportcipőt húztam a lábaimra és úgy döntöttem, hogy készen is vagyok. Nem akartam tovább cicomázni magamat, hisz felesleges.
Bezártam az ajtómat, lecsuktam a villanyt és kimásztam Max után az ablakon, amit behúztam magam után, hogy visszafelé csak be kelljen löknöm.
Vártam, hogy elinduljunk, de Max csak szembefordult velem, megfogta a kezeimet és lehunyta a szemeit, mintha csak aludni készülne. Értetlenül néztem rá, majd éreztem, hogy megmozdul alattam a föld. Megremegtem és ekkor éreztem újra a térbeli utazás élményét. Gyorsan lehunytam a szemeimet, és amikor kinyitottam, már teljesen más környezetben voltunk. Ahogy elfordultam a fény felé, láttam a várost kivilágítva. Azonnal tudtam, hogy hol vagyunk: a dombtetőn.
Majdnem telihold volt, így egy kevés fény jutott nekünk is, hogy ne bukjunk fel valamelyik kőben vagy a földből kinövő gyökérben vagy valami hasonlóban.

• Na jó és most mit csinálunk? - kérdeztem.

• Azt hiszem, a legalapvetőbbel kezdjük. Teleportálással.

Leesett az állam és nevetni kezdtem. Hogy ez lenne a legnagyobb alap? Időben vagy térben? Egyáltalán hogy kell azt csinálni? Mégis mire kell gondolnom? Max látta a kétségbeesettségemet, ezért odajött hozzám és megfogta a kezeimet.

• Jó, most gondold azt, hogy leteleportálunk oda az útra – mondta. - Csak koncentrálj az útra, hogy ott vagyunk.

Húú, mondani könnyű! - morogtam magamban.
Végül úgy döntöttem, hogy legalább megpróbálom. Azon voltam, hogy oda lekerüljünk, elképzeltem magam elé az utat és vártam, hogy történjen valami. De nem éreztem az utazás érzését. Kinyitottam a szemeimet és csalódnom kellett. Még mindig fent voltunk a domb tetején. Max engem nézett, forgatta a szemeit és sóhajtott egyet, mire elengedtem a kezeit.

• Esélytelen – jelentettem ki.

• Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar feladod. Én azt hittem, hogy mindenáron bizonyítani akarsz nekem, hogy igenis jobb vagy nálam. Mi változott?

Döbbenten néztem rá, majd rájöttem, hogy mennyire igaza van. Gyűlöltem, amiért igaza van, de most az egyszer úgy döntöttem, hogy ezzel nem foglalkozom.
Visszamentem hozzá, megfogtam a kezeit és mindent beleadtam. Megint elképzeltem az utat, hogy ott állunk a szélén, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy felidézzem a térutazás élményét. Sikerült.
Éreztem, hogy megmozdul a gyomrom, hogy a föld kicsúszik a talpunk alól, mindez maximum két másodpercnyi idő lehetett. Remegő lábakkal próbáltam megtalálni a talajt.
Kinyitottam a szemeimet és mérhetetlenül büszke lettem magamra. Lekerültünk a dombról.
Felhúzott szemöldökkel Maxre néztem, aki nevetett. Láttam rajta, hogy megadta magát, de azt is, hogy tudta, mennyire igaza volt. És most meg is engedtem neki, hogy igaza legyen. Biztos voltam benne, hogy mindent meg tudok csinálni, amit csak mond. És meg is mutatom neki.
Újból elkaptam a kezeit és visszateleportáltam magunkat a domb tetejére, és mindez azonnal sikerült. Túlfűtött a büszkeség, ezért megpróbáltam lenyugtatni magamat.
Nem jó, ha elszállok magamtól – mondogattam.

• Akkor most egy kicsit bonyolítunk a dolgokon. Próbáltál már életet adni valaminek? - kérdezte.

• Nem, még nem – döbbentem le. Ez azért komolynak hangzott.

• Akkor kezdjük valami egyszerűvel. Én már a fáknak is tudok életet adni – kacsintott.

Tátott szájjal néztem rá, majd figyeltem, ahogy keresett egy kis cserjét, megállt vele szemben és a föld felé tartotta a szétnyitott tenyereit. Pár pillanat volt az egész, de én teljesen elámultam rajta. A cserje ugyanis nőni kezdett, először lassan, csendesen, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül megállt olyan három méter magasságban, én pedig ledöbbentem. Ez elképesztő!

• Gyere ide Jay – intett.

Azonnal odasiettem hozzá és vártam, hogy milyen feladatot ad nekem.

• Tessék? - kérdeztem.

Döbbenten nézett rám, majd elmosolyodott.

• Már nem Jaycee vagy nekem? - érdeklődött.

Ekkor jöttem rá, hogy min vigyorgott annyira. Mentenem kellett a menthetőt, ebből feltétlenül ki kellett magyaráznom magamat. Nehogy azt higgye, hogy neki már mindent lehet.

• Elcsodálkoztam azon, amit az előbb leműveltél, szóval most ne csodálkozz – magyaráztam. - Egyébként neked Jaycee – tettem hozzá.

Magában kuncogva megrázta a fejét, majd lemutatott a földre. Én csak néztem, hogy mit csinál, mert alig lehetett látni a sötétségtől. Egy kicsit közelebb hajoltam a földhöz, amikor észrevettem, hogy előcsalogatott az erejével egy virágot. Csak ámultam rajta, hogy mi mindenre képes.

• Te jössz – jelentette ki végül.

• De mit csináljak? - kérdeztem.

• Nekem elég lesz egy tulipán is – kacsintott megint.

Pontosan tudta, hogy nem így értettem, tehát tudtam, hogy felesleges tovább kérdezősködnöm. Leguggoltam és én is a föld felé tartottam a kezeimet, tenyereimet szélesre kinyitottam. A legnagyobb higgadtsággal próbáltam uralkodni a földön, igyekeztem minél tökéletesebb virágot előhívni belőle. Szépet, színeset. Nem gondoltam semmilyen konkrét virágra, csak azt akartam, hogy piros legyen, vagy valami hasonló, meleg színű.
Csak koncentráltam és koncentráltam, megint beleadtam mindent. És megint sikerült.