Egész délután letargiában voltam. Meg sem szólaltam, legfeljebb ha kérdeztek, de egyébként állandóan járt az agyam. Olyan voltam, mint egy zombi. Egyébként meg ettem, ittam, tévét néztem, letusoltam, de nem kommunikáltam senkivel sem. Állandóan kattogott az agyam azon, ami az iskolában történt, de egyszerűen nem jutottam dűlőre. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom. Hálás voltam apuéknak azért, hogy nem kérdezték, mi bajom van. Látták rajtam, hogy nagyon gondolkozom valamin, ezért véletlenül sem zavartak meg. Ahogy elkaptam egyszer-kétszer pár pillanatot, láttam, hogy anya mosolyog. Azt hiszem, nekem örült.
Este Trina sem zavart meg. Álmodtam, normálisan átálmodtam az egész éjszakát. Már amennyire normálisnak lehet azt mondani, hogy három-négy óránként felébredtem. Furcsa képeket láttam álmaimban, egyszerűen felzavartak. Nem tudtam, nem értettem én már semmit sem.
Általánosságban hétvégén 11 körül keltem fel, ezúttal viszont már 9 óra után pár perccel forgolódtam az ágyban. Egy idő után felültem az ágyra és szótlanul néztem a szoba másik felét. Kómásan dörzsöltem meg a szemeimet, majd a csengő telefonomért nyúltam. Jött egy sms. Maxtől.

Jössz futni?

Sóhajtottam és próbáltam gyorsan átgondolni a dolgokat. Végül úgy döntöttem, hogy vele tartok.
Kikapcsoltam a telefonomat, majd a szekrényhez rohantam. Elővettem belőle egy melegítő nadrágot, hozzá egy narancs színű trikót. A tornacipőt ugrálva aggattam a lábamra, majd néhány húzással átfésültem a hajamat, majd összefogtam a tarkóm felett.
Kitéptem a szobám ajtaját, átszáguldottam a házon és odakiáltottam a főzőcskéző anyámnak, hogy elmegyek futni. Lepődötten csak annyit tudott felelni, hogy rendben van, addigra már odakint voltam. Kiléptem az ajtón és igyekeztem nem becsapni magam előtt az ajtót.
Max a kapu előtt állt, engem nézett. Láttam rajta az önelégültséget, ezért visszafogtam magamat és úgy mentem ki az utcára, mintha egyáltalán nem izgatott volna a helyzet.

• Jó reggelt – köszöntött.

• Neked is – mosolyodtam el óvatosan.

Megbeszéltük, hogy elfutunk a dombig, meg majd természetesen vissza, valamikor.
Egymás mellett futottunk, csendben. Zavarban voltam és azt hiszem, hogy Max is észrevette, azért sietett a segítségemre és hozott fel valami beszédtémát.

• Beszéltél az éjjel Trinával?

Megráztam a fejemet.

• Nem. Álmodtam.

• Mit?

Próbáltam emlékezni, de valahogy olyan nem jutott eszembe, ami nem Maxel kapcsolatos.

• Nem emlékszem.

Rám mosolygott, én pedig elfordítottam a fejemet. Inkább nem akartam látni azt a mosolyt.
Volt egy kérdés, ami nagyon érdekelt. Fel akartam tenni Maxnek és úgy döntöttem, hogy fel is teszem, csak össze kellett szednem magamat lelkileg. Annyira izgatott voltam, hogy százszor megfogalmaztam magamban a mondandómat, mielőtt valóban megszólalnék.
Már a városon kívül voltunk, útban a domb felé, ezért úgy döntöttem, hogy ha felérünk a dombra, akkor fogok kitudakolni Maxtől bizonyos dolgokat.
Míg felértünk, az út végtelenül hosszúnak tűnt. Sehol nem volt semmi, a csend hatalmas volt.
A dombra felmenni egy kicsit nehezebb volt a meredeksége miatt, de végül felküzdöttem magamat. Max kiterült a zöld fűben, én pedig példát vettem róla, csak én nem feküdtem, hanem leültem mellé. Nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, hogy tényleg rákérdezek.

• Mi történt tegnap?

Nem mertem ránézni Maxre, egyszerűen csak vártam, hogy feleljen. Nem voltam képes megszólalni, mert attól tartottam, hogy meg fog remegni a hangom. Féltem a választól.

• Mikor? - kérdezett vissza.

Sóhajtottam. Egy kicsit mérges lettem rá.

• Pontosan tudod, hogy mikor – motyogtam.

Tudtam jól, hogy nem felejtette el ő sem, ezért nem értettem, hogy most miért értetlenkedett. Én csak megkérdeztem, hogy mi történt. Ő pedig azonnal visszakérdezett.

• Igazad van, tudom – felelte.

Az ideg rázott, annyira felhúzta az agyamat azzal, hogy nem mondott el semmit, csak egyetértett velem, hogy tényleg tudja. Összeszorítottam a kezemet. Önnyugtatóan kifújtam a levegőt.
Szúszá Jaycee – mondogattam magamban.
Vártam, hogy magyarázzon. Szánt szándékkal nem kérdeztem többet, hagytam egy kis időt Maxnek, hogy meg tudja fogalmazni a magyarázatát.

• Leteszteltelek – jelentette ki.

Teljesen ledöbbentem. Azt hittem, hogy valami hosszabb, bővebb magyarázatot talál ki, kibeszéli magát a dolgokból, ahogy én tettem volna. Bár számíthattam volna erre az egyszerű válaszra. Nyílt volt, nem olyan, mint én. Én titokzatosabb, csendesebb voltam nála, ő viszont nagyszájú. Pedig egy ideig én hittem magamról, hogy nagyszájú vagyok. Nagyot tévedtem.

• Mit teszteltél? - kérdeztem.

Hallottam a hangomon, hogy remegett. Max is hallotta, legalábbis a mosolyából ezt éreztem.
Felült, pont úgy, mint én, csak ő törökülésben volt, nekem pedig fel voltak húzva a lábaim.

• Hogy hogy állsz velem.

A szívem szinte kiugrott a helyéről, annyira erősen dobogott. A lélegzetem is gyorsabb volt, szüntelenül pislogtam. A város felé néztem, mert még mindig nem akartam ránézni Maxre. Valahogy úgy éreztem, hogy neki is legalább annyira kattog az agya, mint nekem.

• És mire jutottál?

• Hogy hamarabb elkezdhetünk gyakorolni az erőddel, mert megbékéltél velem.

Ledöbbentem. Valahogy... rosszul éreztem magamat. Mintha valami fájt volna, legbelül.
Még a szemeim is majdnem bekönnyeztek, de úgy éreztem, hogyha átgondolom, hogy mégis mi okozta ezt a sok reakciót, akkor el is sírom magamat.

• Értem – hebegtem.

Éreztem, hogy egész testem remeg, hogy sírni van kedvem. Max előtt viszont nem akartam elsírni magam. Előtte főként nem.

• És mikor kezdjük? - tereltem a témát.

• Úgy látom, most nem tudnál koncentrálni, szóval adok neked időt. Ma éjjel vagy holnap. Többet nem kapsz gondolkodásra, mert akkor sose érünk a végére.

Sűrűn bólogattam és próbáltam lenyugtatni a lélegzetemet.

• Oké.

Nem akartam tovább egy levegőt szívni vele, de valahogy nehéz is volt elhatároznom magamat, hogy felkeljek a fűből és hazamenjek. Végül úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Max kísérete nélkül.
Fogalmam sincs, hogy miért, de hirtelen odahajoltam a sráchoz és adtam az arcára egy puszit, majd felkeltem a helyemről, köszöntem neki és már rohantam is lefelé a dombról.
Magam mögött hagytam a döbbentségével kettesben és hagytam, hogy most egy kicsit ő is agyaljon. Mikor leértem az útra, olyan tempóval futottam hazafelé, amilyennel csak tudtam, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan. Max még úgy is meg fogja kérdezni, hogy ez mi volt. És akkor nekem kell nyíltan elmondanom a választ. Hogy én sem tudom.