Visszafojtott lélegzettel néztem Maxet és vártam, hogy reagáljon a mondatomra. Azon tanakodtam, hogy vajon mi járhatott a fejében, amikor kitálaltam neki.

• Megleptél, de... örülök neki. Már kezdtem attól félni, hogy tényleg nem jövök be neked.

Mondata visszahúzott a valóságba, teljesen ledöbbentem tőle. Tetszeni akar nekem? De hát... na jó, inkább nem próbáltam meg ezen agyalni, mert csak még jobban felkavarnám a dolgokat. Óvatosan elmosolyodtam, bólintottam és félreugrottam egy csapat száguldó biciklis elől, mielőtt elgázolnak. A szívem jobbra-balra kalimpált, én pedig próbáltam lenyugtatni magamat. Azt viszont nem tudtam, hogy kimondottan a biciklisek miatt, vagy pedig Max válasza okozta ezt. Leszidtam volna, ha egyedül vagyok, csak hogy ott állt mellettem Maximiliano, aki előtt mindig kellemetlen érzés volt leégni. Főleg ha saját magamat égettem le.

• Ma lesz erőnléti edzés az iskolában – terelte el a témát Max, látva rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok. Zavarban vagyok? Jesszusom!

• Igen, tudom – bólogattam. - Ne félj, ott leszek.

• Leszünk.

• Aha... MI? - hangom egy oktávval magasabb volt az átlagosnál.

Max elnevette magát a viselkedésemen – mert hát miért is ne? Nem tudtam, vagy nem akartam megérteni azt, amit mondott. Leszünk? De hát miért? Ő tökéletes erőnlétben van, nem kell neki tovább edzenie magát! Akkor mitől tart? Talán hogy magamat hamarabb sikerül lerúgnom, mint az ellenfelemet? Ugyan már, sokáig jártam önvédelmi edzésekre. Nem nagy ügy, talán magamat nem nyírom ki kalimpálás közben.

• Én is ott leszek – jelentette ki.

• De hát miért?

• Mert az apám tartja – kacsintott.

Úgy éreztem, hogy forog körülöttem a világ. Lassan megismerem az egész Nunez famíliát, amiben mindenki utálni fog engem, mert a büszkeségem miatt a drága kisfiuk hangulata ingadozó. Mégis mit várnak egy istennőtől, aki minden erejével azon van, hogy ne vonják el a figyelmét a születésnapja elől? Eddig minden annyira jól ment és most... minden kezd összeborulni.

• Mi lett Mr Momsennel? - kérdeztem.

• Apa valami olyasmit mondott, hogy megint összejött a volt feleségével és összeköltöztek. A nő pedig Dallasban él, így esélye sem volt, hogy itt megtartsa az állását. Aput pedig azonnal felvették, hiszen sokáig dolgozott edzőként – magyarázta Max.

• Ó, értem.

Értettem, de nem túlzottan örültem neki. Miért is örülnék annak, ha falat mininadrágban és egy topban futkorásznék egy raklap pasi előtt? Főleg, hogy az edző annak a srácnak az apja, aki felbolygatta az életemet és jó irányba halad, hogy tönkre is tegye. Szuper!
Némán sétáltunk egymás mellett, egészen addig, míg be nem értünk az iskolába. Mondjuk onnantól kezdve sem egymással dumáltunk, csak köszöntünk minden ismerősünknek. Sage – mint mostanában eléggé sűrűn – megmentette azzal az életemet, hogy odajött hozzánk.

• Sziasztok! - köszönt vidáman.

Max körülbelül olyan lelkes volt, mint barátnőm, én viszont csak egy laza sziát köszöntem neki. Max csatlakozott a haverjaihoz, én pedig végre megszabadultam tőle. Természetesen Sage azonnal kérdezgetni kezdett, hogy mi történt, mi a helyzet velünk, hogy járunk-e, én pedig hüledezve tagadtam mindent. Semmi sincs köztünk, nem járunk egymással, maximum egy osztályba és nem biztos, hogy lesz több is. Istenem, hogy mennyiszer el kellett már ezt mondanom a fél világnak! Már totál elegem volt ebből az egészből. Első órán feleltetve lettem, éppen kaptam egy négyest. Azt se tudtam, hogy mi volt a lecke, csak azután, hogy a tanár röviden elismételte az előző órai anyagot, én pedig egy kicsit kibővítettem. Egész délelőtt próbáltam lélekben felkészülni a Maxel töltött délutánra. A gyomrom állandóan fájt az idegességtől, ami bennem tombolt. Ennek ellenére megpróbáltam a lehető legnyugodtabbnak tűnni, hogy ne lássák rajtam, mennyire félek. Igen, úgy éreztem, hogy félek, bár én magam sem tudtam megmagyarázni, hogy mégis miért, hiszen csak egy erőnléti edzés, és nekem mégis többet jelentett annál, mert Maxel kellett lennem és ez zavart, nagyon zavart.