Szép, kellemesen meleg péntek reggelre ébredtem. A Nap már besütött az ablakomon, kegyetlenül áttörte magát a sötétítő függönyömön. Kimásztam az ágyból és felöltöztem. Pánt nélküli ruhát vettem fel, hozzá tornacipőt, mint általában. Ez volt a kedvenc stílusom. Megfésülködtem és összefogtam a tarkómon a hajamat, majd fújtam magamra egy kis parfümöt. Felkaptam a hátamra a táskámat és kimentem a konyhába. Reggeli közben meg sem szólaltam, anya is csak az újságot olvasgatta, némán. Rosszul éreztem magamat, mert eszembe jutott az előző napi viselkedésem, de úgy döntöttem, hogy nem bolygatom a dolgot. Majd küldök anyának a munkahelyére egy szál török szegfűt.  Két tál müzli után fogtam magam és elindultam az iskolába. A Napocska még gyengén sütött, de már így is volt annyira jó idő, hogy ne fázzak. A fogásból kicsúszott hajam a szemembe lógott, ellentmondást nem tűrően rejtettem a fülem mögé. Hálás voltam Maxnek, amiért nem várt ott a sarkon. Így legalább volt időm beugrani a virágboltba. Mikor bementem, nem a szokásos öreg nénikét láttam a pultnál, hanem egy ismerős, 40 körüli nőt. Arcbőre kreol volt, haja fekete, szemei nagyon és barnák. Kedvesen mosolygott, világoskék felsőjének ujját kicsit feljebb gyűrte. Odamentem a pulthoz, miközben a csokrokat figyelgettem.

• Segíthetek? - kérdezte lágy hangon.

• Igen – bólintottam. - Szeretnék valami szép virágot küldetni anyukámnak a munkahelyére.

A nő elővett egy tollat és egy papírt és jegyzetelni is kezdett.

• Milyen virágot? Csokrot esetleg?

• Nem is tudom... az a helyzet, hogy annyira nem értek a virágokhoz, vagyis a nevüket nem tudom. Csak azt, hogy szép vagy büdös – mondtam őszintén.

A nő nevetett azon, amit mondtam, majd elővett egy katalógust. Fellapozta és elém tett egy képet.

• Orchidea?

• Tökéletes – bólintottam.

Kiválasztottuk a díszítést úgy, hogy számomra kifizethető legyen, megadtam neki anyukám munkahelyének a címét és kiválasztottam egy kártyát, amiben kedvesen, kislányosan bocsánatot kértem tőle a viselkedésemért. Fizettem és épp indulni akartam, amikor majdnem nekimentem valakinek. Zavartan kértem bocsánatot és ránéztem a férfira. Sóhajtottam egyet. Max volt az.

• Szia Jaycee – úgy köszönt, mintha legjobb barátok lennénk.

• Heló Max – fordítottam oldalra a fejemet.

Felvett a földről egy dobozt és a nő felé fordult.

• Anya, ezt a dobozt még beviszem a raktárba, aztán megyek, jó?

Majdnem homlokon csaptam magamat. Hát persze! Ezért volt annyira ismerős a nő, mert amikor az álmomban utaztunk az időben, láttam őt, csak legalább húsz évvel fiatalabban. Egyébként túl sokat nem változtak az arcvonásai és még mindig ugyanolyan kedvesen mosolygott.

• Megvársz? - fordult felém Max.

Beleharaptam az ajkamba, fontolgatva a választ.

• Nem is tudom, én...

Nem bírtam végigmondani a mondatot, – amit még beszéd közben akartam formálni – mert Max közbeszólt, mint mindig.

• Ugyan, csak egy perc.

Bólintottam, majd megálltam az ajtóban és vártam, hogy elkészüljön. Idegességemben a kezeimmel babráltam, vagy néztem ki az ablakon.

• Szóval miattad olyan ingadozó mostanában a fiam hangulata – dobott felém egy mosolyt Max anyja. - Mindent észreveszek rajta.

Nem tudtam mit mondani, teljesen ledöbbentett, hogy hatással vagyok Max hangulatára. Zavartan pislogtam rá, miközben azon gondolkodtam, hogy mégis mit felelhetnék.

• Azt hiszem – bukott ki belőlem végül.

Szinte kiabáltam Maxért, most az egyszer nagyon nagyon szükségem volt arra, hogy megérkezzen. Majdnem összetettem a kezeimet, amikor megjelent a raktár ajtajában, felkapva a hátára a táskáját. Elköszönt az anyjától és már mentünk is. Egy pár percig nem voltam hajlandó megszólalni, mert nem akartam ökörségeket mondani, hiszen csak lejárattam volna magamat, mint máskor is általában. Pofon akartam vágni magamat, amiért ennyire hülyén viselkedtem, de nem akartam még lejjebb süllyedni az egész világ szemében.

• Anyukád utál engem – mondtam Maxnek.

Vigyorogva rám nézett, de láttam a szemeiben, hogy nem érti, miről beszélek.

• Miért utálna? - kérdezte.

• Mert én vagyok az a lány, aki miatt annyira változó a hangulatod... - ismételtem majdnem szó szerint az anyukája szövegét.

Nem lehetett előlem elrejteni ezt az egészet. Amikor ismeretlenül bementem a boltba, még kedvesen beszélt velem meg hasonlók és miután kiderült, hogy ki is vagyok én, bár mosolygott, nem volt annyira jó fej, mint eleinte.

• Anyám csak félt engem – jelentette ki Max. - Tudod, nem is csodálkozok azon, hogy félt a lányoktól, főleg, hogy tőled.

Értetlenül néztem rá. Most én nem értettem, hogy miről beszélt.

• Mert?

• Nézz magadra Jay – nevetett. - Túl szexi vagy, akkor is, ha természetes, hogy egy istennő ennyire csinos legyen.

Éreztem, hogy kipirul az arcom ezért igyekeztem nem rá nézni Maxre. Ebben a pillanatban sajnáltam, hogy összefogtam a hajamat a helyett, hogy kiengedve hagytam volna. Akkor legalább belelógathattam volna az arcomba, hogy ne lássa Max, hogy elpirultam.

• Neked Jaycee – böktem ki végül, hogy véletlenül se a mondandója második feléhez kelljen hozzáfűznöm valamit, amivel lebuktatom magamat.

Max viszont csak nevetett, mintha nem is érdekelte volna, hogy mit mondtam neki. Úgy vettem észre, mintha egy kicsit közelebb jött volna hozzám, de továbbra is az utat nézte – szerencsémre.

• Mit akartál az éjjel mondani, amit nem Trina és Abbot előtt szántál közölni velem? - terelte el hirtelen a témát.

• Vagyis csak én hittem azt, hogy elterelte a témát. Pár másodpercig magam elé néztem, mielőtt válaszoltam volna. Hiszen még mindig kettőnkről volt szó.

• Nem értem, hogy miről beszélsz – tagadtam.

Láttam Maxen, hogy nem dőlt be a mesémnek. Csalódtam magamban.

• Pontosan tudod, hogy miről beszélek.

Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mégis mi volt az, amiről szó volt az éjjel. Hamar eszembe jutott.
...

• Csak annyit kérek, hogy ne állj ellen nekem – mondta Max mély hangon.

• Én igyekszem, de...

• De?

• Mindegy.
  
  

   

...
Sóhajtottam egyet. Igaza volt, pontosan jól tudtam, hogy mire kíváncsi.

• Ha elmondom, megígéred, hogy leszállsz a témáról? - kérdeztem.

Egy kicsit gondolkodott válaszadás előtt.

• Legyen.

Bólintottam. Egy kicsit csöndben kellett maradnom, hogy megfogalmazzam magamban, mit is kellene mondanom. Nem mondhattam bármit Maxnek, de úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, hiszen csak így tisztázhatom az egész helyzetet.

• Túl helyes vagy – jelentettem ki. - És ez zavarba ejt. Nem akarom, hogy elvond a figyelmemet a lényeg elől, vagyis az elől, hogy túléljem a 18. születésnapomat. Neked nagyon jól megy, hogy magadra vond a figyelmemet és ez bosszant. Nem örülök neki – mondtam, miközben végig a szemeibe néztem, azokba a sötétbarna szemekbe, amik értetlenül meredtek vissza rám.