Egész délután ki sem mozdultam a szobámból, csak azon tanakodtam, hogy most mit kellene csinálni. Mégis mit tudna segíteni Max? Kitalált valami újfajta edzéstervet? Személyi edző akar lenni? És a szüleim? Velük mi lesz, ha észreveszik, hogy állandóan ezzel a sráccal lógok? Megint nekem támad valamelyikük a hülye kérdéseikkel én pedig folyamatosan meg fogom bántani őket, mert fel fognak idegesíteni. Mély levegőt vettem: nem Jaycee, nem fognak felidegesíteni, túl nyugodt vagy ahhoz! Nyugodt ember, aki nem forrósítja fel a levegőt, hogyha mégis egy kicsit felhúzná magát valamin. Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy feladjam. Szembe kell néznem azzal, ami nekem adatott és nem küzdeni ellene. Muszáj megbékélnem vele, hisz ez van, ezt kell szeretni. Túl büszke voltam ahhoz, hogy bevalljam Maxnek vagy akár saját magamnak is, hogy nem mehet ez így tovább és össze kell szednem magamat. Elővettem a telefonomat és egy ideig csak néztem, majd elkezdtem írni egy roppant rövid üzenetet:

Rendben!

Ezt a szót elküldtem Maxnek és vártam a visszajelzést, de nem kaptam. Fél percenként néztem a kijelzőmet, hogy történt-e valami változás, de egyszer sem jelezte, hogy visszaírt volna bármit is. Ez a helyzet felidegesített, de nem tudtam mit csinálni neki. Ha nem akar visszaírni, úgysem fog. A délutánom gyorsan elszállt. Tanultam egy kicsit, már amennyit tudtam, kifestettem a körmeimet, elolvastam újra az újságot, amit a múltkor vettem, de ki nem mozdultam a szobából. Hamarabb vacsoráztam, hogy ne kelljen a többiekkel együtt ennem, aztán elmentem fürdeni. Megszárítottam a hajamat és már fél kilenckor tehetetlenül feküdtem az ágyon, fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék még. Idegesített, hogy Max nem írt vissza, nem adott semmi életjelet magáról. Próbáltam eltekinteni ettől, ezért lefeküdtem aludni. Úgy voltam vele, hogy jobb lesz arra felébredni hajnali 4-kor, hogy rezeg a telefon, és Max írta, hogy fél ötkor kezdődik az edzés. Sikeresen elaludtam, de teljesen le voltam döbbenve. A helyett, hogy megint különböző hülyeségeket láttam volna, megint az ismerős palota felé sétáltam, hófehér istennői ruhámban. Ezek szerint Trina megtagadta a kérelmemet és mégis magához húz. Beszélni akar valamit, az biztos. Mikor beléptem a nagy terembe, három embert – na jó, két istent és egy istennőt láttam meg. Mindannyian fehér ruhában, egymással beszélgettek, nagyon komoly arckifejezéssel. Max is ott volt, Abbottal együtt. Trina szélesen mosolygott felém jelezve, hogy örül, hogy újra láthat. Közelebb mentem hozzájuk és leültem az aranyozott székre, vártam a fejmosást.

• Végre hallgattál Godfrey-ra Glyniss. Annyira büszke vagyok rád – mosolygott barátnőm.

A szemeimet forgattam, hogy ne legyen ennyire gyerekes.

• Félreteszem a büszkeségemet azért, hogy megmentsem az embereket, de nem tűröm el, hogy így viselkedj velem – intettem le.

Nem vette zokon, továbbra is nyugodtan mosolygott. Abbot felelősségteljesen nézett rám, ő egy kicsit mindig komolyabb volt a többieknél, még nálam is.

• Jól döntöttél – rövidre zártan dicsért meg.

Bólintottam, majd Maxre néztem. Elmosolyodott és nem szólalt meg egyáltalán. Keresztbe tettem a lábaimat és vártam, hogy mondjon valaki valamit. Miért nekem kell mindent elkezdenem?

• Mit fogunk csinálni? - kérdeztem végül.

• Fizikai és gyakorlati oktatást – jelentette ki Trina. - Természetesen mindenben hallgatnod kell Godfrey tanácsaira, szót kell fogadnod neki, hisz pontosan tudja, hogy mihez kell tartanod magad.

Bólogattam, talán ezt még el tudom viselni.

• Csak annyit kérek, hogy ne állj ellen nekem – mondta Max mély hangon.

• Én igyekszem, de...

• De?

• Mindegy.

Max és én egymást néztük, az ő szemeiben értetlenség, az enyémben saját magam iránt érzett düh. Na jó, azért egy kicsit iránta is éreztem ebből a dühből. Miért kellett ennyire jól kinéznie?

• Majd megbeszéljük – zártam le végül a témát.

Most ő bólintott, jelezve, hogy rendben van. Egész éjszaka beszélgettünk, hogy hogyan kell majd erőben tartanom magamat, hogy kondizni kell majd járnom, plusz még iskolában is járnom kell majd az erőnléti edzésekre. Ennek már előre örültem, itt még nem kell majd együtt lennem Max idegesítő személyiségével. De ha elérkezik az a pillanat, hogy eléggé felkészültem fizikailag, jönnek a gyakorlatok – és itt már nem tudom elkerülni a lehetetlent: Maxet. Még álmomban is megremegtem arra, hogy több időt kell együtt töltenünk, ami egy csomó pletykára ad majd okot az iskolában és otthon is. Nagyon jó lesz. Már alig várom, hogy minden második embernek azt hazudjam, hogy rokonok vagyunk, a családnak pedig azt mondjam, hogy Max meleg. Vicces lesz!