Nem akartam hazamenni, mivel már fél három volt, anya műszakja pedig lejárt, ami azt jelenti, hogy otthon van és arra vár, hogy hazaérjek. Szinte éreztem, hogy gondolatban már készül kérdésekkel, ezért kicsit ideges is lettem. A suli már szinte kiürült, Sage is lelépett az unokatesójához, én pedig csak ültem a padon és gondolkodtam, hogy na most mit kellene csinálni? Arra gondoltam, hogy belóghatnék a szobámba, de aztán az is eszembe jutott, hogy csak belülről lehet kinyitni az ablakot, én pedig reggel zárva hagytam. Kellett nekem ezt tenni! Gondolkodhattam volna előre. Most viszont ez mellékes, tanulok a hibából és legközelebb ezzel nem lesz gond.

• Beszélhetnénk?

Az ismerős hangra felemeltem a fejemet, majd bólintottam. Megpróbáltam nem gúnyolódni, hanem nyugodtan végighallgatni, hogy mit akar mondani. Max leült mellém a padra, maga elé bámult, amivel az én helyzetemet is megkönnyebbítette.

• Miről szeretnél beszélni? - törtem meg a csendet.

• Rólad és arról, amit csinálsz.

Nem ugrottam neki kivételesen, mert akkor az lett volna, hogy felállok és lelépek. Így nem tudnánk megbeszélni és hamarabb is haza jutnék. Inkább nyugodt maradtam.

• Mi van velem és mit csinálok? - kérdeztem.

• Azt vettem észre, hogy amikor valami rosszaságot akarsz csinálni, minden sikerül neked – jelentette ki, szája széles mosolyra húzódott.

• Miért van ez?

• Mert annyira koncentrálsz, hogy sikerüljön. Nézd... én tudom, hogy mennyit bekavartam neked, amióta megérkeztem, de most nem rólam van szó. Az egész világról, Jaycee! Nem csak ennek a városnak az élete van a te kezedben, hanem mindenkié. És te a helyett, hogy komolyan vennéd ezt az egészet, inkább duzzogsz és játszod a „nem én tehetek róla, hogy istennő vagyok” lányt.

A szavai... mintha fájtak volna. Kezdett kivilágosodni előttem, hogy nem rólam van szó. Tényleg nem tehetek az ellen semmit, hogy istennő vagyok, de mégis mit tehetnék?! Ha már ennyi minden van a kezemben, meg kellene tanulnom jól bánni vele. A kezeimmel átkaroltam a bordáimat mert úgy éreztem, hogy az egész testem, ahogy a világom, darabokra készül hullani.

• Sokat kérünk tőled, tudom. De meg kell próbálnod megbékélni velem, legalább addig, míg túlesünk a 18. születésnapodon. Jaycee, meg kell próbálnod! - mondta.

A lelkemre beszélt, mintha egyszerűen tudta volna, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy kicsit észhez térjek. Nem néztem rá, csak bólintottam. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, de nem akartam, hogy Max meglássa, sírok. Felálltam a padról, a hátamra kaptam a táskámat, majd elindultam. Végig éreztem a hátamon a tekintetét, ameddig ki nem mentem az iskola kapuján – onnantól kezdve már eltakartak a fák és a bokrok.
Megtöröltem a szemeimet felkészülve anyám kérdésrengetegére. Mikor beértem az utcánkba, szinte éreztem, hogy dobogó szívem lassan kiugrik a mellkasomból. Túl ideges voltam attól, amire készült, hogy nyugodt válaszokat tudjak adni rá. Mély levegőt vettem, hogy visszaállítsam a lélegzetvételemet a normális tempóba. Haboztam az ajtó előtt, egy pár másodpercig azon gondolkodtam, hogy tényleg muszáj-e nekem bemennem rakta? Hisz úgysem fog kisülni belőle semmi jó! Pislogtam egyet és már be is nyitottam. Anya a díványon ült és tévét nézett, de megérkezésemre azonnal felpattant a helyéről. Forgattam a szemeimet és becsaptam magam mögött az ajtót. Zavarodottnak éreztem magamat, mintha nem lenne minden tiszta a fejemben. Azt hiszem, minden okom megvolt rá.

• Mesélned kell Jay! Mi van köztetek? Jártok? - nagyon izgatott volt.

Duzzogva álltam vele szemben és azt kívántam, bárcsak nyitva hagytam volna reggel az ablakomat.

• Nem, nem járunk – mondtam a lehető legnyugodtabban.

• És fogtok? - a hangja úgy csengett, mintha egy oktávval magasabban kérdezte volna.

Most teljesen ledöbbentem, fogalmam sem volt, hogy mit kellene válaszolnom. A lábammal a padlót piszkáltam, majd anyámra néztem.

• Nem tudom – feleltem, majd elindultam a szobám felé.

• Jaycee hova mész? - kérdezett utánam.

• Menekülök a kérdéseid elől! - vágtam hozzá, de nem fordultam meg. - Nem járunk, nem tudok kiigazodni az egészen szóval azt sem tudom biztosra, hogy lesz-e köztünk valami. Ennyi elég?

Becsaptam magam mögött az ajtót és nem is gondoltam arra, hogy mennyire bunkó voltam anyámmal. Elképzeltem, magam előtt, hogy csak nézi az ajtómat és azon tanakodik, hogy mit rontott el. A válasz viszont egyszerű: semmit sem. Én rontottam el mindent azzal, hogy létezem.