Mikor felkeltem, sokkal nyugodtabb voltam, mint bármikor máskor. Normális álmaim voltak, amilyenek az átlagembereknek is szoktak lenni, nem pedig Trinával veszekedtem egész éjjel. Úgy döntöttem, hogy egy ideig így is marad a helyzet. Kipattantam az ágyból és örültem, hogy megint jó az idő. Hét ágra sütött a Nap és már bent is éreztem, hogy milyen meleg van kint. Előkerestem a sötétzöld, rövid vászonnadrágomat, egy halvány narancs színű topot, majd rávettem egy kockás, rövid ujjú női inget. Az átlagosnál egy kicsit hosszabb szárú tornacipőt rántottam elő a szekrényemből, majd kicsit kócosan összefogtam a hajamat. Kimentem a konyhába, ahol anya épp Willnek készített szendvicset. Az öcsém még a szobájában volt, vagy már megint, nem voltam vele tisztában, inkább leültem az asztalhoz és reggelizni kezdtem. Láttam, hogy anya fontolgatja magában, megkérdez tőlem valamit, ezért ránéztem jelezve, hogy várom a kérdését, felkészültem rá. Anya elnevette magát azon, hogy észrevettem, tervez valamit, majd beszélni kezdett.

• Ne haragudj a tegnapiért. Tudod... annyira örültem neki, hogy felkeresett egy fiú osztálytársad, még ha csak a matek házi miatt is. Nem gondoltál még arra, hogy komolyabban vedd a srácokat?

Elmosolyodtam rajta, egy kicsit átlátszó volt a stílusa.

• Akarod mondani, nem gondoltam még arra, hogy megcáfolom a rólam szóló pletykákat?

Lehervadt a mosoly az arcáról. Talált, süllyedt.

• Jay, én nem erre gondoltam...

• Anya, nem vagyok bolond. Tudom, hogy mit szövegelnek a hátam mögött és ne aggódj. Kezdem úgy érezni, hogy hamarosan mást pécéznek ki maguknak – nyugtattam.

Megnyugodott arccal nézett rám, megint elmosolyodott és elpakolta a felesleges dolgokat az asztalról, miközben én ettem. Will is megjelent, elpakolta a táskájába az uzsonnáját és már el is tűnt. Meglepetten néztem utána, ugyanis mindig később szokott elmenni, mint én. Vagy most csak én voltam túl lassú? Nem, ahogy az órára néztem, időben voltam. Anyára néztem, ő is csak megrántotta a vállait jelezve, hogy ugyanannyit tud, mint én. Miután elkészültem, elindultam a suliba. Ameddig egyedül sétáltam, élveztem, hogy a Nap fénye melegíti az arcomat és néhány percig bármiről megfeledkezhettem. Ez körülbelül addig tartott, míg észre nem vettem Maxet a sarkon álló épületnek támaszkodva, valószínűleg rám várva. Forgattam a szemeimet és játszottam, hogy nem veszem észre, majdnem sikerült is elhúznom mellette, amikor nagy szerencsémre utánam szólt.

• Elmész mellettem köszönés nélkül? Nem esik túl jól.

Megfordultam és farkasszemet néztem vele. Az én arcom dühös, az övé önelégült volt.

• Mikor fogsz leszállni rólam?

Elmosolyodott és ellökte magát az épület falától. Szétnyitott inge alól kilátszott a fehér pólója.

• Összeöltöztünk – jegyezte meg, miközben az „öltözékemet” vizsgálta.

• Ne a testemet nézd, hanem a szemeimet, és mondd kérlek, hogy mikor fogsz végre békén hagyni? Engem ez érdekel a legjobban.

A villanykarónak dőltem, ő pedig majdnem úgy rám mászott, mint korábban a suliban. El akartam magamtól lökni, de moccanni se tudtam, annyira rám tapadt. Az arca mindössze két centire volt az enyémtől, ami kiváltképpen zaklatott.

• Trina elmondta Abbotnak, hogy hogy leráztad őt. Ameddig észhez nem térsz, az én dolgom, hogy ügyeljek arra, amit csinálsz.

• Te akarsz ügyelni arra, amit én csinálok? Te mit csinálsz? Teljesen rám tapadsz, remélem, hogy anyám épp a házunk előtt áll és minket néz! - morogtam.

• Ha ez zavarba hoz, ne fordítsd el a fejedet.

Teljesen ledöbbentem, a szívem háromszor gyorsan dobogott, mint máskor. Mégis elfordítottam a fejemet és a házunk felé néztem. Anya ott kukkolt a lépcsőnél, én pedig reakcióképpen ellöktem magamtól Maxet, akinek esélye sem volt a védekezésre, éppen ellazította az izmait. Elrohantam, de láttam, hogy Max odaintett anyának, majd utánam futott. Nem álltam meg, szinte rohantam, úgy kapkodtam a lábaimat, viszont a srác sajnos tudta tartani a tempómat. Nagyon mérges voltam rá azért, amit leművelt, - már megint – hogy sikerült máris melegebbé tennem a napot, pedig még csak fél 8 múlt pár perccel. Max végig magyarázott, én pedig egy ideig egyáltalán nem feleltem neki, mert túl tengett bennem a düh, amit iránta éreztem.

• Miattad nem kell hazamennem egy ideig! - kiáltottam, hogy hátha lekopik rólam.

• Jay, állj már meg!

Megfordultam és pofon akartam vágni, de időben elkapta a karomat.

• Neked Jaycee! - morogtam, mint valami állat.

Majdnem megijedt tőlem, legalábbis elég ijedt képet vágott. Néhány másodpercig úgy néztük egymást, hogy az elektromos töltéseket közöttünk talán már látni is lehetett. Kirántottam a karomat a keze közül, majd elfordultam és ott hagytam. Igyekeztem be a suliba, de hallottam, hogy még utánam kiáltott valamit, amit csak azután értettem meg, hogy gondolatban is közölte velem.

„Mihelyst feladod az idióta büszkeségedet, keress fel, készülnünk kell!”

Nem feleltem neki semmit, csak főttem a magam mérgében. Már tervezgettem, hogy ha túl leszek mindenen, megölöm valahogy és úgy tetetem, hogy rablótámadás volt. A dühömnek hála megégette a kezét az, aki utánam belépett az osztályterembe és megfogta az ajtókilincset. Így jár az, aki felidegesíti a mindenség istennőjét. Engem.