Éppen repetát szedtem magamnak a főtt krumpliból, amikor apa visszahozott az élők világába. Néha voltak olyan érzéseim, hogy nem lehet rosszabb az életem, mint amilyen és mégis rá kellett jönnöm, hogy ahogy idősödöm, egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. Ezt bizonyította a következő hír is.

• Egy volt kollégám meghívott hozzájuk vacsorára péntekre - jelentette ki apa.

• Na! És melyik kollégád? - anya örült a hírnek.

• Keela Preston.

Ahogy meghallottam a családnevét, összeszorult a gyomrom. Na ne! Scarlett anyja is magánnyomozó lenne? És mégis minek megyünk hozzájuk? Megnézni, hogy hogy játsszák a burzsujokat? Hát szuper! Ez lesz életem legjobb péntek estélye!  Mivel nem ők az egyetlen Preston család a városban, ezért biztosra akartam menni, hogy nem ugyanarról a Prestonról beszélünk.

• Scarlett Preston anyja? - kérdeztem reménykedve, hogy nem ő az.

• Ismered Scarlettet? - döbbent le apa.

Tágra nyitott szemekkel bámultam rá.

• Én nem akarok oda menni! Scarlettel sosem bírtuk egymást! Nem akarok hozzájuk menni vacsorára! Az a csaj Miss World 13 éves korától kezdve 30 éves koráig! - csattantam fel.

• Van olyan kategória? - bámult rám Will.

Hihetetlen! Milyen emberek közé kerültem én? Még hogy van-e ilyen kategória! Már hogy lenne? A kezeimmel támasztottam a homlokomat jelezve, hogy kikészítettek.

• Nincs olyan kategória Will – felelt anyám az öcsémnek. - Lényegtelen Jay, hogy jóban vagytok-e Scarlettel, vagy sem, akkor is el kell jönnöd! Család vagyunk és mindannyiunknak ott kell lennünk!

• De anya! - épp kezdtem volna bele a védőbeszédembe, amikor kopogtattak. - Kinyitom.

Kimásztam valahol a konyhából, egészen az ajtóig meg sem álltam. Kinek szokása mászkálni máshoz este 8-kor? Ha elnök lennék, ezt megtiltanám és börtönnel büntetném! Este hagyják szépen békén a szomszédok egymást! Olyankor nyugta van! Kinyitottam az ajtót, miközben majdnem lefejeltem a falat. Nem tudom, hogy hogy, de majdnem sikerült. Mikor megláttam a jövevényt, majdnem forgatni kezdtem a szememet előtte.

• Max, már megint? Eltűnt a fényképem?

Megrázta a fejét, majd szétnézett, hogy van-e körülöttünk valaki.

• Beszélnünk kell! Fontos! - eléggé komolyan mondta, úgy látszott, tényleg fontos.

• Ki az Jay? - jelent meg három lépéssel mögöttem anyám.

• Szép estét! - mosolygott Max anyámra, aki majdnem hátast dobott a sráctól.

• Anya, ő Maximiliano, az osztálytársam.

• Szia Max! Nem vagy éhes? Gyere be, van bőven étel.

Nagy szemekkel anyára néztem, ő viszont nem vette a lapot és úgy láttam, Max örül a helyzetnek, ezért félreálltam az ajtóból és beengedtem. Morcosan vágtam a pofákat anyámnak, ő viszont csak mosolygott. Milyen szokás az, hogy ha jön egy vendég, azonnal vacsorával kínálják, hiába nem ismerik? Szerintem nem vér szerinti gyerek vagyok! Visszaértünk a konyhába, ahol apa is örömmel fogadta Maxet. De hogy miért, azt nem tudom.

• Max, ő az apukám, James Brown.

• Üdvözlöm - köszönt udvariasan Max, miközben kezet fogott apával.

• Heló Max.

• Ő meg az öcsém, Will – mutattam a kisokosra.

• Szeva Will! - még egy kézfogás.

Most eljött az idő, hogy hazudjak egy kicsit a szüleimnek, azt hiszem. Nem mintha a nehezemre esett volna, gondolván a valódi kilétemre, de Max nem tudja, hogy mit lehet, mit kell és mit tilos mondani nekik! Ébernek kellett lennem, figyelni, hogy semmit ne mondjuk, ami lebuktatna minket.

• Mi szél hozott Max? - érdeklődött apám.

• Max a matek háziért jött – vágtam rá gyorsan.

Az említett személy is rám nézett, ahogy a többiek is.

• Igen, mert kölcsönadtam Jaynek, mert nem értette az órai anyagot. - vágott vissza Max.

• Jaycee – morogtam.

Elvigyorodott, én pedig a szemeimet forgatva ültem vissza a helyemre. Anya közben mellém tálalt Maxnek, aki leült a neki odatett székre. Anyám szedett neki ételt én pedig azon agyaltam, hogy kínos-e mindez neki annyira, mint nekem.

• És honnan jöttél Max? - kezdte a kérdezgetést apám.

• Spanyolországból költöztünk ide a szüleimmel pár napja – felelte a kérdezett.

• Ó, Spanyolország! - csillant fel anya szeme. - A világ legszebb országa.

Maximiliano nevetett, apámmal együtt, én viszont főttem a magam mérgében. Minek kell ennyire jól érezniük magukat? Engem senkinek sincs kedve felvidítani?

„Már nem is annyira fontos az, amiért idejöttél?” - érteklődtem.

A szeme sarkából rám nézett, majd felelt apám következő unalmas kérdésére, majd az enyémre is.

„Kezdjem el mondani a családod előtt?”

„Gondolatban elmondhatnád!”

Evett néhány falatot, mielőtt válaszolt volna.

„Delaney jelentkezett.”

Majdnem kiesett a villa a kezemből és éreztem, hogy felgyorsul a szívdobogásom.

„Honnan veszed?”

„Meggyulladt a fényképed, amit magammal vittem.”

Teljesen le voltam döbbenve és valami újdonságot éreztem: félelmet. Próbáltam még néhány falatot legyűrni a torkomon, aztán feladtam.

• Köszönöm a vacsorát – szóltam bele a beszélgetésbe és felálltam az asztaltól. - Hozom a füzetedet - fordultam Max felé, majd bementem a szobámba.

Találomra elővettem egy kockás füzetet a szekrényemből, valami olyat, ami kicsit sem csajos, majd kinéztem az égre és próbáltam nem összetörni. Kezdtem érezni, hogy a halálomon vagyok. Mikor kimentem a konyhába, Max már végzett az evéssel. Tipikus pasi. Átadtam neki a „füzetét”, megköszöntem, majd odamentem a csaphoz inni egy pohár vizet. Max közben nagy nehezen lerázta magáról a szüleimet, én pedig mögé csapódtam, hogy kikísérem. A kapuig meg sem álltunk, de éreztem, hogy valaki az ablakból leskelődik.

• Ne félj. Minden rendben lesz – szólalt meg hirtelen Max.

• Nem félek - ráztam meg a fejemet. - Csak hirtelen jött.

• Ledöbbentél.

• Természetes reakció.

Egymást néztük pár másodpercig, majd elmosolyodott.

• Hát jó – elindult a járdán, majd séta közben még hátranézett. - Holnap hozom a füzeted.

• Köszönöm – feleltem, majd bementem a házba.

A szobámig meg sem álltam, mert úgy éreztem, hogy rögtön elsírom magam. Miért nekem kell ennyi mindent átélnem? Bezártam magam mögött az ajtót jelezve, hogy ne zavarjon senki. Már alig vártam, hogy beszélhessek Trinával. Szükségem volt rá.