Sage értetlenül állt mellettem, én pedig farkasszemet néztem Maxxel. Mérges voltam, nagyon fel tudott idegesíteni. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? Magam sem értettem. Összefont karokkal álltam és vártam, hogy csináljon valamit, vagy had menjek.

• Most megyünk vagy mi van? - kérdezte tőlem Sage.

• Én sem tudom. - feleltem.

Max elindult felénk és a legnagyobb megdöbbenésemre mikor odaért, megkérte a barátnőmet, hogy had beszélhessünk négyszemközt. Sage bólintott, elköszönt és már el is tűnt a mozgólépcsőn. Nem mertem ránézni Maxre, Sage kihűlt helyét figyeltem egészen addig, míg az én legnagyobb ellenségem meg nem fogta az államat és maga felé fordította az arcomat. Nagyon, sőt túl intim pillanat volt, ezért reakcióképpen hátrébb léptem egy kicsit. Elmosolyodott és megrázta a fejét, én pedig folyamatosan éreztem, hogy egyre idegesebb leszek.

• Nem tudok eligazodni rajtad. - jelentette ki, miközben a szemeimet fürkészte.

• Én se magamon. - vágtam rá.

• Azt látom, hogy utálsz, aztán meg azt mondod, hogy nem utálsz. Követsz és hazudsz, ráadásul féltékenykedsz, aztán meg azt mondod, hogy utálsz. Összezavarsz.

• Én nem féltékenykedek! - csattantam fel.

Figyelembe se vette a kijelentésemet, tovább magyarázott.

• Csak mond el nekem, hogy mit szeretnél. Én komolyan... nem értelek.

• Nem szeretnék semmit! Én nem csináltam semmit! - dacoskodtam.

A hajamat piszkálta, csavargatta, én ezt pedig csak most vettem észre. Megfogtam a kezét, hogy engedje el a hajamat, ő pedig hirtelen magához húzott. Nem csókolt meg, még jó, hogy nem csókolt meg, csak „közelebbről megvizsgált.” Nagyon nagyon dühös voltam rá, amiért megtudott babonázni, éreztem is, ahogy egyre melegebb a levegő.

• Nyugtasd le magad - kért Max halkan.

• Engedj el! Te idegesítesz ennyire fel! - morogtam rá.

Elengedett, sőt még néhány lépéssel hátrébb is ment, én viszont csak egyre idegesebb tudtam lenni.

• Jaycee! - szólt rám.

Szét tudtam volna robbanni a dühtől, aminek jeléül hirtelen fellángolt egy szórólap a földön. Nagyon megijedtem, Max különösen és kért, hogy használjam a vizet vagy a levegőt. Teljesen kétségbe voltam esve, ugyanis a biztonsági kamera is biztosan felvette az égő papírdarabot. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy mivel mi nem csináltunk semmit, nem is foghatták ránk, hogy mi gyújtottuk meg. Egyszerűen csak lángra lobbant. A levegővel már sokkal jobban bírtam, mint a vízzel, ezért gyorsan el is szívtam az oxigént. A legdurvább az volt, hogy mivel sok ember mászkált az emeleten, egy másodpercre senki se kapott levegőt. Nagyon komoly volt és meg is fogadtam magamnak, hogy ezt nem fogom sűrűn eljátszani. Maxre néztem, aki döbbenten bámult rám, majd elrohantam mellette és pont akkor értem a lifthez, amikor kinyílt. Kiszállt belőle egy nő a kislányával, én pedig besurrantam mellettük. Max utánam akart futni, de addigra becsukódott a lift ajtaja. Ketten voltunk bent, egy húsz év körüli srác és én. Nekidőltem a lift oldalának és kifújtam a levegőt, amit a futás elkezdése óta bent tartottam. A srác eléggé feltűnően stírölt engem, én viszont rá se néztem. A földszint és az első emelet között valahol megállt a lift, narancssárga lett minden. Ijedten összenéztünk a fiúval és a lifttelefonért nyúltam. Beleszóltam, de senki nem felelt. Nyomogattam a gombokat, de semmi nem mozdult.

• Most mi lesz? - kérdezte ijedten a fiú.

• Segíts kinyitnom az ajtót - mondtam.

Résnyire széthúztuk a liftajtót, amin éppen ki tudtam kukucskálni. Nagyon megszívtuk, tényleg a két emelet között rekedtünk. Fogalmam sem volt, hogy mi történik és meg is bántam, hogy bementem a liftbe. Egyszerűbb lett volna lerohanni a mozgólépcsőn.

• Egyébként Shane vagyok - mutatkozott be.

• Jaycee – feleltem.

• Kár, hogy ennyire szorult helyzetben kellett találkoznunk. - vakarta a fejét.

• Igen – bólintottam.

Leguggoltam a lift oldalának mentén, majd elengedtem a lábaimat és a földön végeztem. Nem érdekelt ebben a pillanatban. Törökülésben meredtem magam elé és azon gondolkoztam, hogy mitévő legyek. Csak nem maradhatunk örökké ott, amikor a telefon süket. Valamit már csinálniuk kellett a biztonságiaknak. Nem szerettem ezt a tétlenséget.

• Ha már bent ragadtunk, eltölthetnénk az időt - ajánlotta.

• Jól van – mentem bele. - Mesélj magadról.

• Nem erre gondoltam – nevetett.

• De én igen – feleltem nyersen.

Néhány másodpercig zavartan engem nézett, majd megadta magát és mesélni kezdett a roppant módon izgalmas életéről. Egyetemista, szabadidejében zenél, kedvenc kajája a pizza. Sok barátnője volt már, ami szerintem csak a hatalmas egójának köszönhető és sokat bulizik a barátaival. Én annyit mondtam el neki az életemről, hogy gimnazista vagyok, hogy harcművészetet tanultam és néhány ember hatására roppant hamar el tudom veszíteni az eszemet. Elmondtam neki, hogy az apám magánnyomozó, anyám pedig pincérnő. Az én életem is nagyon érdekesnek bizonyult a számára. Hát ha még tudta volna, hogy istennő vagyok. Nagy unalmamban elővettem a telefonomat, mivel voltam annyira együgyű, hogy azt nem néztem meg, van-e térerő. És tessék! Volt.