Másnap kicsit fájó fejjel ébredtem, amit megköszöntem az időutazásoknak az álmomban.

Szerencsére másodjára már se Abbot nem volt ott, de Max. Csak Trina és én, így legalább könnyebben tudtunk beszélgetni a nélkül, hogy a férfiak beleszóltak volna.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit nőiesebb leszek, ezért felvettem egy vastagabb harisnyát, majd kerestem egy nyári ruhát a szekrényemben. Egy fokkal többet sminkeltem és a hajamat is feltupíroztam, hogy vagányabb hatása legyen. Elővettem a szekrényemből egy boleró stílusú ruhadarabot is, csak annyiból különbözött, hogy hosszú ujja volt. Hogy annyira ne túlozzam el a nőiességet, egy hosszabb szárú tornacipővel dobtam fel. Anyának fogalma se volt róla, hogy mi lett velem, de én baromi jól éreztem magamat ebben a stílusban.

Hogy ne fagyjak le a bicikliről, a dzsekimet azért nem hagytam otthon, de mihelyst lehetett, levettem magamról és bedobtam a szekrényembe. Sage nem volt sehol, ezért kerestem egy szabad helyet az aulában, ahol átismételhettem a történelem házit.

Legalább kétszer el tudtam olvasni, mielőtt megzavartak volna az ismétlésben.

• Lelkiismeretes istennő.

Ijedten felnéztem a füzetemből, Max éppen akkor ült le mellém a padra.

• Css! Hangosabban nem tudnád? - mordultam rá.

• Azt hittem, hogy az álmodban megbarátkoztunk. - vigyorgott.

Forgattam a szemeimet. Igen, már nem utálom annyira, mint amikor először találkoztunk, de azért puszipajtások még mindig nem voltunk. Ezt nem volt szabad elfelejtenem.

• Miért utálsz annyira? - húzta fel a szemöldökeit.

Mert túl jól nézel ki ahhoz, hogy csak az életemre tudjak koncentrálni a következő fél évben! Ez lett volna a válaszom, de e helyett inkább elpakoltam a füzetemet a táskámba és felálltam a padról.

• Nem utállak. - jelentettem ki, majd elhúztam onnan, hogy lekoptathassam.

Egy ideig azt hittem, hogy sikerrel jártam, ám amikor megálltam egy másodpercre, hogy megnézzem, nem követett-e, pont akkor ért oda hozzám. Én rálapultam a mögöttem lévő szekrényekre, Max pedig totálisan rám nyomult, a jobb kezével pedig a szekrényt támasztotta.

Pontosan az a csajozós póz volt, ami annyira híres az amerikai gimnazistás filmekből, ez pedig tökre zavarba ejtett. Főleg az, hogy túlzottan intim pillanat volt.

• Ha nem utálsz, miért menekülsz előlem? - kérdezte.

A szívem olyan hevesen dobogott, hogy megszólalni is alig tudtam.

• Mert nem akarom elterelni a figyelmemet a születésnapom előtt semmivel, te pedig tökre megnehezíted a dolgomat. Nem fogunk tudni együtt dolgozni! - mondtam, majd kibújtam a karja alatt és elfutottam a helyszínről.

Nem néztem hátra egészen addig, míg be nem kanyarodtam egy másik folyosóra, így sikeresen nekimentem az iskola egyik dívájának, Scarlett Prestonnak. Sikeresen kiesett minden könyv a kezéből, én pedig nem győztem bocsánatot kérni tőle. Annyira kínos volt az egész.

Tudtam, hogy mennyire szidhat magában, pedig kettőnk közül nekem volt több okom magason hordani az orromat, de azt hiszem, Scarlett ezt megtette helyettem is.

• Jesszusom, ne haragudj! Én nem vettelek észre! - hebegtem.

A legnagyobb meglepetésemre nem üvöltötte le a fejemet. Amikor összeszedtük a cuccait, és először összenéztünk, mintha kicsit meglepődött lett volna. Szerintem azt hitte, hogy valami új diák vagyok, mivel nagy valószínűséggel még sosem látott.

• Semmiség. Mi a neved? - érdeklődött.

• Jaycee... Jaycee Brown.

• Nos Jaycee, vedd megtiszteltetésnek, hogy összeütköztünk. - mosolygott, majd elsétált mellettem a legnagyobb büszke arcával.

„Hát jó!” - gondoltam magamban, majd tovább mentem. A történelem terem előtt megtaláltam Saget, aki épp az egyik közös ismerősünkkel dumált.

Odamentem hozzájuk és köszöntem mindkettőjüknek. Csatlakoztam a témához és próbáltam kiverni a fejemből a korábban látott emlékeket, de esélytelen volt, hogy ennyi mindent csak úgy elfelejtsek. Minél jobban próbálkoztam, annál erősebben támadtak vissza. Nyert ügyük volt.

Mikor becsöngettek, leültem egy padhoz a hátsó sorban, Sage pedig a mellettem lévő sorban ült. Folyamatosan a másik mellettem lévő üres padot néztem. Majdnem elkiáltottam magamat, hogy üljön már le oda valaki, amikor Maximiliano megjelent az ajtóban és elfoglalta az utolsó szabad helyet. Nem tudom, hogy hogy nem foglalták el eddig azt, hiszen a legtöbben hátul szeretnek ülni.

Mikor helyet foglalt, akkor esett le, hogy miért volt ez: az előtte lévő helyen a japán származású Joshi ült, ők ketten pedig rövid idő alatt összespanoltak. Joshi elég helyes srác volt, sok csajnak tetszett a suliból, leginkább a másodikosoknak. Első osztályban annyi új pasit látnak, hogy azt se tudják hirtelen, merre van a fejük, másodikban viszont már kitisztul a kép és észreveszik a kis japán srácot is. Javarészt innen válogat ő is. Számára ez a megfelelő korosztály.

Sage megdobott egy papírral, amire azt írta, hogy

Max állandóan téged néz!

A barátnőmre néztem, aki vidáman vigyorgott. Megráztam a fejemet, hogy ne csinálja ezt állandóan, mire a másik oldalról is kaptam egy levelet.

Azt hiszi a barátnőd, hogy őt nézem, vagy jól látja, hogy téged figyellek?

Egyikőjüket se méltattam válaszra, inkább megpróbáltam a tanárra figyelni és hűségesen jegyzeteltem a tábláról. Annyira értettek ahhoz, hogy hogyan lehet engem zavarba hozni/felidegesíteni. Éreztem, hogy felidegesítem magamat rajtuk, ezért inkább megpróbáltam aludni. Majdnem sikerült is, amikor egyszer csak megszólalt egy hang a fejemben.

„Miért nem válaszolsz egyikünknek sem?”

Teljesen ledöbbenve néztem rá Maxre. Ilyet is tudunk csinálni? De ez hogy lehetséges?

Annyi új infó dobta meg az agyamat, hogy kezdtem rosszul lenni tőle. Annyi dolgot fel kellett már dolgoznom, ettől pedig lassan kezdtem kikészülni.

Azt hittem először, hogy ezt csak Max tudja, de éppen ezért megpróbáltam én is.

„Ez hogy lehetséges?”

Láttam rajta, hogy elmosolyodott. Végre nem csak szóban beszélgethetünk. És így még nem is fognak minket meggyanúsítani! Szuper! Már is kezdtem élvezni a helyzetet.

„Mit akarsz?” - változtattam meg a mondatomat teljesen.

„Beszélgetni veled.”

Forgattam a szemeimet. Még jó, hogy egymás gondolataiban nem tudtunk olvasni, mert szerintem nem szólt volna hozzám egy jó ideig, ha sértődős fajta. De lehet, hogy én se szóltam volna hozzá, hogyha perverz fajta.

„Miről?” - kérdeztem.

„Mi történt a folyosón?” - kérdezett vissza.

„Erről nem vagyok hajlandó beszélgetni. Szállj ki a fejemből!” - utasítottam.

„Hát jó.”

Végre elcsendesedett én pedig tudtam egy kicsit figyelni az órára. Féltem, hogy a jegyeim rohamosan romlani fognak, anyuék pedig ki lesznek akadva. Én pedig ezt nem akartam, hiszen mindig is jó tanuló voltam, rossz jegyek nem voltak jellemzőek rám, hisz mindig inkább a tanulásra koncentráltam a fiúk helyett.